Misztrál-koncert Várpalotán, a Titkos kertben
És szórni a gyöngyöt…
Szerző: Toldi Éva
Fotó: Toldi Éva
„Titkos kert” – a mesésen hangzó szónak szinte misztikus csengése van. S aki még nem járt a Dunai házaspár különös hangulatú kertjében, Várpalotán, nem élhette át ott egyetlen koncert hangulatát sem, nem is tudja, mit veszített. A titok, úgy hiszem, a hely és a hely gazdáinak szeretet kisugárzásában van. Dunai László, a gitár nagymestere, aki diákokat is tanít a hangszer érző megszólaltatására, és neje, Körmöci Judit előadóművész azon ritka kezdeményezők közé tartozik, akik megnyitották házuk kapuját közösségi célokra csupán szeretetből, keresztény elkötelezettségből, haszonszerző érdekek nélkül, azon benső törekvéstől indíttatva, hogy ott értékteremtő szórakoztatást nyújtsanak azoknak, akiknek értékvesztett vagy inkább értékzavaros világunk nem tudja pótolni a hiányzó szellemi-lelki táplálékot.
Alkalmi színpadot is teremtettek néhány éve, és színvonalas művészegyütteseket, magánelőadókat hívnak meg koncertezni, akik néha szeretetből, néha csekélyke pénzért jönnek, hogy a meghittnek ígérkező titkos kert romantikus ölelésében megosszák hallgatóságukkal zenébe fogalmazott gondolataikat, érzelmeiket.
Nemrég a népszerű Misztrál Együttes adott koncertet az egybegyűlt népes közönségnek. A zenekar sejtelmes, szakrális hatású muzsikája, történelemidéző, érzelmes lírai dallamai – amelyek sajátosan egyesítik a hagyományokat, a népzenei, régi zenei jelleget a modern világzenével, a balladás rockkal s alkalmanként a gregorián hangzásvilágával is – szépen egybesimultak a környezet, az ápolt kert hangulatával, a megérintett hallgatóság szívdobbanásaival. A Misztrál Együttes 1997-ben alakult, alapítói Dévai Nagy Kamilla zenedéjében voltak iskolatársak, s foglalkozásuk szerint zömében tanárok. Rendhagyó zenés irodalomóráikkal bejárták már Magyarországot a határokon innen és túl. Számos kitüntetés birtokosai; többek között 1998-ban elnyerték a Kaláka Folkfesztivál fődíját, 2006-ban a Bartók Béla-díjat, 2008-ban pedig a Balassi Bálint-emlékérmet. Sajátos küldetésüknek vallják a magyar és a világirodalom lírai kincsestárának rejtettebb, kevésbé ismert vagy korábban hallgatásra ítélt költők megzenésített verseit bemutatni. Különösen szakrális csengésűek voltak a pap költők – Puszta Sándor, Mécs László, Harsányi Lajos, Tompa Mihály – Várpalotán is megszólaltatott versei. Dsida Jenő érzelmes imádságos verse (Isten szeret) méltó nyitánya volt a koncertnek, majd szelíden hömpölygött tovább a lélekzene a Dsidával közös temetőben, a Házsongárdon (Kolozsvárott) nyugvó Reményik Sándor versbefogalmazott gondolataival: „Én csak kis fatornyú templom vagyok, / Nem csúcsíves dóm, égbeszökkenő…” Az est szép pillanatai voltak, mikor két karakteres lemezükről (mely Balassinak és Janus Pannoniusnak állít emléket) játszottak részleteket az együttes tagjai (Heinzinger Miklós, Hoppál Mihály, Tóbisz Tinelli Tamás, Török Máté, Pusztai Gábor) titokzatos, ősi eredetű, furfangos hangszereiken.
Az esti feketébe öltözködő kert fái között fájdalmasan szép és ugyanakkor lélekemelő erővel szólalt meg a megfáradt, harcokban sebesült vitéz könyörgő fohásza, az Adj már csendességet kezdetű Balassi-vers, majd Mátyásról énekeltek a dalnokok Janus Pannonius, Juhász Gyula verseivel, s elhangzott Falu Tamás, Kosztolányi, Buda Ferenc egy-egy korokon átívelő témájú költői üzenete is dalban. Végül az epilógusban népdalfeldolgozások, Szabó Lőrinc Lóci-versei és ráadásként egy mai költő, Kárpáti Tibor Gyöngyöt az embernek című verse zárta a koncertet, amelynek fohász-jellegű sorai akár az est mottójaként is említhetők: „valami érzést gyönyörűt, szépet … valami ősit, valami égit, valami hősit, valami régit … szent dal csengését, majd a szent csendet, káoszban fogant újjászült rendet… tenni az Isten felé pár lépést… átlépni közben árkot, göröngyöt és az Embernek szórni a gyöngyöt”.
