„A nyomorultat fölsegíti megvetettségéből” (113. Zsolt 5–7.)
Csotrogány kívánsága
Szerző: Katona Marianna
Fotó: Léphaft Pál
– Gyertek, testvérkéim! Most senki sem lát! Csak az a József nevű ember fekszik a földön. Indulhatunk! – kiáltotta Csotrogány, a csótánycsapat vezetője. – Tőle nem kell félnünk! Érzem, hogy egészen más, mint a többi fogoly, akit előtte ide zártak. Tegnap még a kenyéradagjából is hagyott nekünk egy darabot. És ahogy látom, megint el van foglalva, valakihez beszél, aki pedig nincs is itt! Ki érti ezt! – hadarta, miközben izmos lábaival előre araszolt.
– Ábrahám Istene! Izsák és jó atyám, Jákob Istene! Hallgasd meg szolgád szavát! – kezdte félhangosan a férfi, mit sem törődve a lába körül gyülekező csótányok népes táborával. – Te tudod, hogy ártatlan vagyok abban a bűnben, amivel vádolnak! De én hiszem, hogy okkal engedted, hogy mindebben a megaláztatásban részem legyen. Ezért hálás szívvel fogadom atyai kezedből a nehézségeket, csak kérlek, adj erőt, hogy el tudjam viselni az igazságtalanság és a magány keserű perceit! – sóhajtotta és arcát kezébe temette.
– Hiszen mi itt vagyunk neked! – bökte meg fejével Csotrogány a férfi meztelen talpát.
– Ti vagytok? – emelte fel fejét a férfi és elmosolyodott. – Nektek sem lehet könnyű a sorsotok! Itt éltek a sötétben egész életetekben, és ráadásul még attól is rettegnetek kell, hogy bárki eltaposhat benneteket. Pedig ti is csak Isten teremtményei vagytok! – mondta, de tekintete a börtön csikorduló ajtajára szegeződött.
– Új rabok! – mondta József.
– Mától ebben a cellában lesztek! – lökte be a börtönőr a két férfit. Ők csendben a fal mellé ültek és lehorgasztották fejüket.
– Kik vagytok s honnan jöttök? – szólította meg őket József barátságosan.
