„A nyomorultat fölsegíti megvetettségéből” (113. Zsolt 5–7.)
Csotrogány kívánsága
Szerző: Katona Marianna
Fotó: Léphaft Pál
– Gyertek, testvérkéim! Most senki sem lát! Csak az a József nevű ember fekszik a földön. Indulhatunk! – kiáltotta Csotrogány, a csótánycsapat vezetője. – Tőle nem kell félnünk! Érzem, hogy egészen más, mint a többi fogoly, akit előtte ide zártak. Tegnap még a kenyéradagjából is hagyott nekünk egy darabot. És ahogy látom, megint el van foglalva, valakihez beszél, aki pedig nincs is itt! Ki érti ezt! – hadarta, miközben izmos lábaival előre araszolt.
– Ábrahám Istene! Izsák és jó atyám, Jákob Istene! Hallgasd meg szolgád szavát! – kezdte félhangosan a férfi, mit sem törődve a lába körül gyülekező csótányok népes táborával. – Te tudod, hogy ártatlan vagyok abban a bűnben, amivel vádolnak! De én hiszem, hogy okkal engedted, hogy mindebben a megaláztatásban részem legyen. Ezért hálás szívvel fogadom atyai kezedből a nehézségeket, csak kérlek, adj erőt, hogy el tudjam viselni az igazságtalanság és a magány keserű perceit! – sóhajtotta és arcát kezébe temette.
– Hiszen mi itt vagyunk neked! – bökte meg fejével Csotrogány a férfi meztelen talpát.
– Ti vagytok? – emelte fel fejét a férfi és elmosolyodott. – Nektek sem lehet könnyű a sorsotok! Itt éltek a sötétben egész életetekben, és ráadásul még attól is rettegnetek kell, hogy bárki eltaposhat benneteket. Pedig ti is csak Isten teremtményei vagytok! – mondta, de tekintete a börtön csikorduló ajtajára szegeződött.
– Új rabok! – mondta József.
– Mától ebben a cellában lesztek! – lökte be a börtönőr a két férfit. Ők csendben a fal mellé ültek és lehorgasztották fejüket.
– Kik vagytok s honnan jöttök? – szólította meg őket József barátságosan.
– Én a fáraó főpohárnoka voltam, ő pedig a fősütőmestere. Néhány napja záratott be minket haragjában a hatalmas fáraó. Tegnap éjjel mindketten különöset álmodtunk, aminek megfejtésén azóta is tanakodunk. Ezért tettek át minket ide.
– Látom, hogy nagyon bánt benneteket ez az álom. „Az álom megfejtése nemde Isten dolga? De azért mondjátok el!” – szólt hozzájuk József figyelmesen. A fősütőmester letottyant József mellé, de azonnal fel is pattant:
– Csótányok! Utálatos jószágok! Téged nem zavarnak?! – hessegetett szét egy csapat csótányt a lábaival, majd mesélni kezdett: „Álmomban egy szőlőtőkét láttam magam előtt. A tőkén három vessző volt. Amikor kirügyezett, kinyílt a virágja is és a szőlőfürtök érett szemeket hoztak. A fáraó pohara a kezemben volt, vettem a bogyókat, belefacsartam a fáraó poharába és a poharat a fáraónak nyújtottam.” József figyelmesen meghallgatta történetét, majd ezt mondta: „A három vessző három napot jelent. Három nap múlva a fáraó fölemeli fejedet és visszahelyez hivatalodba. Gondolj rám is majd, ha jól megy sorod!”
A fősütőmester felbátorodva József álomfejtésén, maga is elmesélte különös álmát. – Az én „álmomban olyan volt, mintha a fejemen három kosarat vittem volna finom süteménnyel. A legfelső kosárban mindenféle étel volt, amelyet a pék a fáraónak készített. De madarak jöttek és felfalták a fejemen levő kosárból.”
József lehajtotta fejét és így szólt: „Az álom jelentése ez. A három kosár három napot jelent. Három nap múlva a fáraó fölemeli fejedet, felakasztat egy oszlopra és a húsodat a madarak szedik le rólad.”
– Hú! – sugdosták egymásnak a csótányok. – Ez aztán a kemény büntetés!
– Kíváncsi vagyok, hogyan értheti József az álomfejtést?
– Talán az Istene súgta meg neki! – csörtögte Csotrogány. – Ha nem így lenne, minek beszélne hozzá annyit!
– Ne is törődjünk vele! Szerintem csak kitalálja! – legyintett egy csótány, azzal továbbcsörtetett.
Három nap múlva a két tisztviselőt elvitték.
– Képzeljétek! – újságolták egymásnak a csótányok. – A vörös hangyák látták, amint a főpohárnokot szabadon bocsátották, s már vissza is helyezték a hivatalába. De bezzeg a fősütőmester nem volt ilyen szerencsés!
– Ne is mondd! – suttogta Csotrogány. – Akkor minden úgy lett, ahogyan a mi emberünk megmondta. Mégiscsak tudhat valamit, amit mi nem! Meglátjátok, még nagy ember lesz belőle! – bólogatott, s tisztelete jeléül körültáncolta József lábát. – Bárcsak mi is rátalálnák József Istenére! Ő még talán az ilyen nyomorult lényeken is tudna segíteni, amilyenek mi vagyunk! – sóhajtotta, s áhítatos figyelemmel kuporodott az összekulcsolt kezű férfi lábaihoz, aki így imádkozott: „Ki olyan, mint az Úr, a mi Istenünk, aki a magasságban trónol, aki letekint az égre és a földre? A gyengét fölemeli a porból, a nyomorultat fölsegíti megvetettségéből” (113. Zsolt 5-7).
