Az út összeköt – az előttünk járókkal és utánunk érkezőkkel
Megtanult a jelenben élni
Szerző: Lőrincz Sándor
Fotó: Mógáné Aradi Csilla, Lőrincz Sándor
– Úgy tűnik, nem most kell váltani – jegyezte meg Csilla, aki 8-18 év közötti gyerekeiknek is sokat mesélt a zarándokútról. – Hívást nem kaptam, de kaptam mást. Annak a biztos tudatát, hogy meg kell tanulni a mában élni, fölösleges az aggodalmaskodás, és még fontosabb lett, tovább mélyült a barátságom Eszterrel. Mivel rengeteg emberrel találkoztunk, tanulni kellett a másik elfogadását is, és világossá vált: azok számára, akik keresőként keltek útra – és még talán önmaguknak sem vallották ezt be –, a zarándoklat végére élő valósággá vált istenkapcsolatuk. Jó volt újra érezni azt az atmoszférát, a sűrűn egymásra rakott életet, a sok évszázadot, amit Rómában vagy Jeruzsálemben, és felemelő érzés volt végigmenni ugyanazon az úton, amelyen egykor Szent Ferenc is járt.
Egy fapados járatra, egy Barcelonába tartó gépre vettek jegyet, s útjukat – amit Pamplonában kezdtek – egy hónaposra tervezték, napi 20-30 km-es gyaloglással 10-12 kg-os hátizsákkal a vállukon. Olvasmánynak a Gedeon Társaság kisméretű Bibliáját szánták, amiből Lukács evangéliumát választották reggeli és esti elmélkedésükhöz, ám elutazásuk előtt Varga László atya lelki irodalomként rájuk bízta Kempis Tamás Krisztus követése című könyvét is.
– Szegény jó Kempis mester bizonyára gyakran csuklott a mennyei hajlékban, mert sokszor emlegettük az út során túlzott aszkézisra és örömtelen életre hajló természetével együtt – mondta mosolyogva Csilla. – Számunkra az út sokkal vidámabbra sikeredett. Ismerve természetünk buktatóit, már azt is különleges kegyelemként éltük meg, hogy egyszer sem veszekedtünk, sőt egymás társai tudtunk lenni testi gyengeségünk idején is. Mert persze az is volt – vízhólyagos talpak, bedagadó bokák, feltört vállak, de érdekes módon ezek mind megfértek vidámságunkkal, életörömünkkel, és legkevésbé sem tántorítottak el az út folytatásától. Emlékszem, amint az egyik dombtetőn, az aznapi út során legalább ötödjére lehajított hátizsákom Szent Ferenc szellemében – aki mellesleg egész utunk társa és vezetője is volt, hiszen valamikor ő is itt rótta a kilométereket – testvérré változott, és a korábban keresztként viselt hátizsákok fivérként életünk részévé váltak.