Az út összeköt – az előttünk járókkal és utánunk érkezőkkel
Megtanult a jelenben élni
Szerző: Lőrincz Sándor
Fotó: Mógáné Aradi Csilla, Lőrincz Sándor
– Úgy tűnik, nem most kell váltani – jegyezte meg Csilla, aki 8-18 év közötti gyerekeiknek is sokat mesélt a zarándokútról. – Hívást nem kaptam, de kaptam mást. Annak a biztos tudatát, hogy meg kell tanulni a mában élni, fölösleges az aggodalmaskodás, és még fontosabb lett, tovább mélyült a barátságom Eszterrel. Mivel rengeteg emberrel találkoztunk, tanulni kellett a másik elfogadását is, és világossá vált: azok számára, akik keresőként keltek útra – és még talán önmaguknak sem vallották ezt be –, a zarándoklat végére élő valósággá vált istenkapcsolatuk. Jó volt újra érezni azt az atmoszférát, a sűrűn egymásra rakott életet, a sok évszázadot, amit Rómában vagy Jeruzsálemben, és felemelő érzés volt végigmenni ugyanazon az úton, amelyen egykor Szent Ferenc is járt.
Egy fapados járatra, egy Barcelonába tartó gépre vettek jegyet, s útjukat – amit Pamplonában kezdtek – egy hónaposra tervezték, napi 20-30 km-es gyaloglással 10-12 kg-os hátizsákkal a vállukon. Olvasmánynak a Gedeon Társaság kisméretű Bibliáját szánták, amiből Lukács evangéliumát választották reggeli és esti elmélkedésükhöz, ám elutazásuk előtt Varga László atya lelki irodalomként rájuk bízta Kempis Tamás Krisztus követése című könyvét is.
– Szegény jó Kempis mester bizonyára gyakran csuklott a mennyei hajlékban, mert sokszor emlegettük az út során túlzott aszkézisra és örömtelen életre hajló természetével együtt – mondta mosolyogva Csilla. – Számunkra az út sokkal vidámabbra sikeredett. Ismerve természetünk buktatóit, már azt is különleges kegyelemként éltük meg, hogy egyszer sem veszekedtünk, sőt egymás társai tudtunk lenni testi gyengeségünk idején is. Mert persze az is volt – vízhólyagos talpak, bedagadó bokák, feltört vállak, de érdekes módon ezek mind megfértek vidámságunkkal, életörömünkkel, és legkevésbé sem tántorítottak el az út folytatásától. Emlékszem, amint az egyik dombtetőn, az aznapi út során legalább ötödjére lehajított hátizsákom Szent Ferenc szellemében – aki mellesleg egész utunk társa és vezetője is volt, hiszen valamikor ő is itt rótta a kilométereket – testvérré változott, és a korábban keresztként viselt hátizsákok fivérként életünk részévé váltak.
Csilla azt vallja: az út talán legnagyobb ajándéka a mindennapok zajából, taposómalmából való kilépés mellett az isteni gondviselésre való ráhagyatkozás volt. Megszűnt létezni körülöttük az idő, és csak az aznapi távolság számított. Megtanultak a jelenben élni. A világ híreinek morzsája sem jutott el hozzájuk, csak az otthon maradt és értük imádkozó családtagjaikkal meg a néhány jóbaráttal váltott SMS-ek mutatták, hogy másutt is van élet.
– Az eleinte csak lassan pergő kilométerek később már észrevétlenül fogytak, a napok felgyorsultak, és hihetetlenül gyorsan közeledtünk a cél felé. Compostela határától mintha szárnyunk nőtt volna, olyan eszeveszett tempóban nyargaltunk a székesegyház felé, ahol másnap, egy ünnepi mise alkalmával a templom nagy füstölőjét is meglengették, amely inga módjára táncolt a kereszthajó egyik végéből a másikba. Akkor értettem meg, hogy ez az út végérvényesen összeköt az előttem haladókkal és az utánam útra kelőkkel is.
Rengeteg ajándékot kaptunk, akár az út során megismert emberektől, akár a táj szépségétől, akár egy-egy nekünk szóló élményből. Biztosan nem felejtjük el a német Lisát, aki több napon át útitársunk volt, és aki protestáns gyökereivel, kínai barátjától kapott óriási bottal Istent kereste, vagy egyik szállásadónkat, aki nagy szeretettel fogadott minket és néhány szót magyarul is beszélt (egy valamikori barátnőnek hála), vagy egy egész napos eső után a melegedést a befűtött kandalló körül, és a beszélgetést a magát buddhistának valló angol lánnyal. De említhetném Augusto atyát, a tricastelai plébánost, aki töretlen lelkesedéssel biztatta a zarándokokat Isten követésére, és rendhagyó mise keretében különleges lelki élményben részesített bennünket. Megkóstolhattuk a zarándokok számára főzött helyi specialitásokat is, a paprikás krumpli különböző válfajait vagy a fokhagymalevest, amit egy nyolcvanon jócskán felüli pap merített bögrénkbe S. Juan de Ortegában. Az egyik zarándokszállást például csak egy óra múlva foglalhattuk el, pedig már igencsak vágytunk a pihenésre. A mogorva háziúr – hiába kérleltük – nem nyitotta ki az ajtót. Aztán amikor már benn voltunk, felderült az arca. Elővett egy gitárt, és spanyol dalokat játszott, melyekre együtt énekeltünk. Triacastela egy kicsi falu, ahol a plébános megkérdezte, milyen nyelvű ismertetőt adjon nekünk. Mondtuk, hogy olyat biztos nem tud adni, mert magyarok vagyunk. Arcán kópés mosollyal térült-fordult egyet, s már hozta is a magyar ismertetőt. Ő egyébként valamennyiünket bevont a misébe. Bensőséges, szép este volt.
Mógáné Aradi Csilla élvezettel mesélte: az egyik zarándokházban találkoztak egy spanyol öregúrral, akit Jézusnak hívtak, másutt meg egy magyar hölgy kapta fel a fejét a magyar szóra, amikor teregették vizes ruhájukat. Most Dániában él, és vajon honnan származott első férje? Kaposvárról.
Az út folyamán egyébként angolul kommunikáltak, és sok némettel, franciával, kanadaival találkoztak. Olyanokkal, akik másodjára, harmadjára járták az utat, az El Caminót, hiszen nincs két egyforma út, mint ahogy arról az ókori görög, Hérakleitosz is szól: Senki sem léphet kétszer ugyanabba a folyóba.
