Urunk bemutatásának és a megszentelt élet napjának ünnepén
Az imádság jó út a szívekhez
Szerző: Fazekas Orsolya
Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepén a Pécstől két-három kilométerre fekvő városka, Kozármisleny Fülei Szent Miklós-templomába látogatott lapunk munkatársa, ahol a hagyományokhoz hűen gyermekek és szüleik készültek gyertyával kezükben az ünnepi körmenetre. A templom Assisi Szent Ferenc Betegápoló Nővéreinek kolostorához tartozik, így a hívek együtt ünnepelhették a nővérekkel Urunk bemutatását a megszentelt élet napjával. A délutáni szentmisén, melyet Gál Károly plébános atya mutatott be, a hívek és a nővérek mellett az általuk működtetett Szent Dorothea Szociális Otthon lakói is részt vettek. A szentmise előtt munkatársunk a plébános atyával készített interjút.
– Mennyiben kapcsolódik össze a szerzetesi és a papi élet Kozármislenyben?
– A nővérek sajátos módon testvérek. Hasonló a hivatásunk, s ez szorosabb közösséget eredményez. A pasztorális munkában felbecsülhetetlen értékű egy egyházközségben az imádságos szerzetes közösség. Ők vezetik az imacsoportokat, sok mindent megszerveznek, s mindenhez háttért biztosítanak. Ez utóbbi kevésbé látványos, ám rengeteg időt igénylő munka, s hiányát azonnal észre lehetne venni. Itt értem a díszítést, a misére való előkészítést, az adventi agapék hajnali teafőzését és ezer apró dolgot. Meg kell vallanom, hogy nagyon megkönnyítik a munkámat a kedves nővérek. S noha munkában ritkán vagyunk együtt, életünk azonban sokszor közös.
– A plébános atya fiatal korából adódóan is rengeteg foglalkozik diákokkal, egyetemistákkal. Nagyon szeretik azt a hangvételt, mellyel feléjük fordul. Hogyan látja a felnövekvő generációt?
– Sokat szomorkodom helyzetük miatt, meg sokat dühöngök is. Sokszor gondolom, hogy mi jobbak voltunk, ám ez csak részben igaz. Meggyőződésem, hogy jövő és remény nélküli gyerekeink ingerszegény környezetben, hamis előfeltevésekkel, hamis vágyakkal élnek. Kallódva az eszmék zűrzavarában. Vagy inkább az ostobaságok zűrzavarában. Egyfajta belső üresség jellemzi életüket – megjegyzem, nemcsak az övéket –, s ezáltal egy külsőségekben burjánzó, hiperegoista életszemlélet uralkodik közöttük. S ebben természetszerűleg jelennek meg pótcselekvések, szabadosságok az élet minden területén. Persze néha talán sötétebben látom talán a helyzetet, de amíg ez küzdelemre serkent, addig nem baj.
– Mik lennének a legsürgetőbb feladatok, melyekkel segíthetnénk őket a helyes értékrend meglátásában?
– Azt hiszem, a személyes barátságokban feltárulkozó ismeret és tapasztalat átadásában. A hiteles példaadásban. Ezt pedig úgy értem, hogy bűneinket és küzdelmeinket felvállalva kell példát adnunk. A legfontosabb azonban a közösségvállalás. Együtt kell élnünk velük. Együtt kell megküzdenünk a nehézségekkel. Sok jó lehetőséget kínálnak fel sok helyről, s ezekre nagyon nagy szükség van. Sok jó tanár, pap, szerzetes, szülő foglalkozik hitvalló módon a gyerekekkel országunkban. S aki nem kerül kapcsolatba a gyerekekkel, az fohászkodjon értük. Nagyon sokszor jómagam is türelmetlen vagyok. Ilyenkor erősen tudom ostorozni őket. Aztán rájövök, hogy nem rosszak, csak nem tudnak viselkedni. Meg arra is rájövök, hogy nekem is elég sok butaságom volt, s néha még őket is túllépem idétlenségben. Éppen ezért elég az igénytelenség tényét megállapítani a gyógyítás érdekében. Nincs értelme mérgelődni, zsörtölődni. Ez nekünk is rossz. Inkább imádkozzunk ugyanezzel az erővel. Imádkozni, nem csak általánosságban, hanem úton-útfélen: akkor, amikor előttem van a részeg gimnazista. Minden deviancia a szeretet fájó hiányának ordító jele. Az ima azonban jó út a szívekhez.
