Lőwey Lilla és Váradi Péter Pál hűségvallomása
Képi zarándoklatok Székelyföldön
Szerző: Toldi Éva
Húsz év és huszonhét kötet…, és már készül a huszonnyolcadik és a huszonkilencedik is. Elismerésre méltó termés! Jövőre pedig jubileumot is ülhetnek akár, hiszen elmondhatják: harminc lélekemelő kiadvánnyal gazdagították a magyarság szellemi-lelki katedrálisát. Lőwey Lilla szerkesztő és a Magyar örökség-díjas Váradi Péter Pál fotóművész – a Veszprémben élő szerzőpáros – neve hallatán bizonyára sokan felkapják fejüket, hiszen Erdély – Székelyföld című honismereti fotóalbum-sorozatuknak megszámlálhatatlan olvasója van.
Ha valaki személyesen járta be az erdélyi-székelyföldi tájakat, tapasztalta meg az ott élő emberek vendéglátó szeretetét, gyakran szinte bibliabelinek tűnő küzdelmes életét, akkor e könyveket lapozgatván elemi erővel törnek fel majd benne korábbi emlékei. S akinek nem volt még eddig személyes találkozása a gyergyói havasokkal, a kalotaszegi díszes faragású portákkal, a gyimesi „patakország” falvaival, Udvarhelyszék terített asztalaival, a Hargita fenyveseivel, aki nem „érintőzött” még a csíksomlyói Babba Máriánál, nem lépte még át Kalotaszeg jellegzetes „fiatornyos” református templomainak küszöbét, az a fotók hívogató szavára s a tájakat „megzenésítő” csodálatos versek, legendák olvastán óhatatlanul vágyakozni fog a személyes megtapasztalásra is.
Honnan ez a szent megszállottság, amely nem lankadó lelkesedéssel készteti őket, hogy felmutassák e vidék ezernyi szépségét?
„Küldöm a hangomat, messzire, hozzátok, (…) Küldöm a hangommal szívem is hozzátok: / szívem dobogását benne hallgassátok” – idézi a szerzőpáros a könyvsorozat egyik állomásán Áprily Lajos máig hangzó üzenetét a hazaszeretet szent lobogásával. Igen, a hazaszeretet mozgatja mindkettőjüket, mert mindketten a Trianonban elszakított keleti országrészről érkeztek Veszprémbe. Lilla még kislány volt, amikor vasúti mérnök édesapját a háború után ismét román kézbe került Erdélyből – a hírhedt köztisztviselői törvény értelmében – családjával együtt Szovátán bevagonírozták, és a vasúti kocsi ajtaját legközelebb csak Zalában nyitották ki. Veszprémbe 1966-ban került magyar–történelem szakos pedagógusként, s Erdélyt, szülőföldjét csak 1989-ben láthatta újra. Pál agrármérnökként 1972-ben jött át Nagyváradról az anyaországba házasságot kötni, tele reménységgel és a ránehezedő erdélyi sors minden gyötrelmével. Fényképezési szenvedélye ifjúkorában kezdődött. Kezdetben csak hobbiból fotózott, ám amikor híre jött a román falurombolásnak, tudatosan látott munkához, hogy így mentse át a jövőnek, ami még menthető a mából és a múltból. Ekkor már Veszprémben élt. Első feleségével, Gaál Anikóval és gyermekeikkel egyre gyakrabban jártak ki Erdélybe. Egy néprajzkutató ismerősük javaslatára próbálkoztak meg azután a Kalotaszegről gyűjtött fotók és a néprajzi szöveganyag közreadásával. Ezért a kiadványért 1990-ben Fitz József-díjat kaptak. Ezt követte azután még négy újabb album. Ekkor tragikus fordulat következett: felesége meghalt. A fájdalom lesújtotta, nem találta a helyét, a célját. Végül megértette, elfogadta, hogy a vállalásban, a küldetésben nem lehet megállni. Családjuk régi jó barátja, Lőwey Lilla – gyermekeinek tanára – segített a következő album összeállításában, a kötethez ő válogatott verseket. A közös munka, a közös származás, a közös identitás azután egybe kovácsolta őket, összeházasodtak.
– Lilla nagyszerű társam lett – mondja Pál –, a tanári katedrát hagyta el értem és a gyűjtőmunkáért.
