Beszélgetés Herendi János bátaszéki plébánossal
Isten kegyelméből vagyok, aki vagyok
Szerző: Fazekas Orsolya
Már messziről hívogat a sík terepen elterülő község templomának tornya, mely kecsesen, méltósággal magasodik Bátaszéken, a város központjában. Nemcsak a tornya emelkedik ki a város képéből, hanem a település első embereinek munkája is messze földön híres. Az elmúlt évtizedekben ugyanis szemmel láthatóan kivirágzott a város egyházi élete. Plébánosa idén ünnepli pappá szentelésének 45. évfordulóját. A papi szolgálatból 40 évet töltött Bátaszéken, ahol egyházi és világi munkatársaival, segítőivel közösen építették az egyházközséget. Herendi János plébános atya, aki az említett évfordulókon kívül ebben az évben tölti be 70. életévét is, kiemelte, hogy munkáját minden esetben a mellette álló önzetlen emberek segítették. A 40 éves papi szolgálatról és a bátaszéki egyházközségről kérdeztük.
– Milyen indíttatásból forrásozott a papi pálya?
– Vallásos nevelés kaptam, de ráhatás nem volt szüleim részéről. Hetedik-nyolcadikos koromban Dunaszekcsőn Némedi Ferenc volt a káplánunk, aki tudott bánni a fiatalokkal. Eljött velünk focizni, korcsolyázni jártunk, horgásztunk. Bár jártam ministrálni elsős korom óta, de a káplán úr volt az, aki jobban hozzásegített a papi pályához.
Mohácson kezdtem a gimnáziumot. Egy alkalommal Cserháti József püspök a pécsi kispapokkal kirándulást tett az egyházmegye területén, akkor találkoztam vele. Mikor Dunaszekcsőre értek, elbeszélgetett velem. Kérdezte, hogy volna-e kedvem elmenni a bencés gimnáziumba. Elvitt engem Győrbe, szerzett lakást is nekem, mert akkoriban csak az elsősöknek volt kollégium. Azok, akik menet közben csatlakoztak, családokhoz kerültek.
Ott aztán tovább érlelődött a gondolat, hiszen bejártunk a szemináriumba havonta. Cserháti püspök megbízott felsőbb éves kispapokat, akik velünk, bencés diákokkal tartották a kapcsolatot. Így a gimnázium után mindjárt a szemináriumba kerültünk.
– A teológián belül melyik szakághoz kötődött a legjobban?
– Az egyháztörténelemhez. Bár aki tanított minket, azzal kezdetben volt egy kis nézeteltérésünk, de aztán ez megszűnt, és elmondhatom, hogy kedvenc tanítványa lettem. Azt mondta, hogy aki nem akar vizsgázni, az a beszámolókból kaphat egy jegyet. Én jelentkeztem, hogy nem akarok vizsgázni. Erre ő: „Magának vizsgázni kell, mert én ki akarom buktatni. Szemtelen voltam, és azt mondtam, hogy akkor elmegyek újságírónak. „Melyikbe?” – kérdezte. „A Ludasba.” „Oda való maga. Mért nem megy most?” „Mert még egy kis anyagot gyűjtök a tanár úr óráján.” Nem mondom, hogy megtorolta, de keményen megizzasztott a vizsgákon. Később aztán rendeződtek a sorok, és már kedvelt engem.
– Mennyire maradtak meg a szemináriumi kapcsolatok?
– Mi voltunk a legkisebb évfolyam. 1959 után, mikor szétrúgták a budapesti akadémiát, nemigen küldtek újonnan felvett kispapot. Végeredményben öten voltunk, akik együtt kezdtük és végeztük. Ebből vagyunk még négyen. Kapcsolatom két győri és egy fehérvári atyával tart ma is. Évente igyekszünk összejönni, telefonon is gyakran beszélünk.
– A szentelés után rövid időn belül Bátaszékre került. Hol töltötte előtte papi szolgálatát?
– 59 napot töltöttem nyáron a bonyhádi plébánián szentelésem után. Itt meghalt egy idős káplán. Cserháti püspök első szenteltjeként kerültem ide. Onnan elkerültem Tevelre, Simontornyára és Himesházára. Majd innen 1970 nyarán helyeztek Bátaszékre.
– Milyen helyzet fogadta?
– Ettől a helytől fáztam. Tíz évvel idekerülésem előtt a káplánt, a plébánost és a református lelkészt elvitték, börtönbe zárták koholt vádak alapján. Mindegyik ’63-ban szabadult. A református pap mesélte, hogy az én plébánosom tartotta benne a lelket. Mindig azt mondta: „Egyszerre jöttünk, egyszerre megyünk”. Így is történt.
Elég kemény plébánoshoz kerültem. Nem ahhoz, akit elvittek, hanem egy korábbihoz. Szinte évente két káplán cserélődött nála. Beteg ember volt. Háromszor volt infarktusa. ’74-ben meghalt. Utána visszakerült az a plébános, akit innen elvittek. Ő kétszer is megjárta a börtönt, ez meglátszott az egészségi állapotán is. Haláláig a bátai plébánián élt.
– Ezek szerint egyedül vitte a plébániát.
– Volt, amikor volt káplánom, kezdetben Sebestyén Ferenc, aki autóbaleset áldozata lett. Az ő emléke 25 év után még ma is él. Rajta kívül Kövesdi János, Pál József és Cziglányi Zsolt szolgált itt.
– Milyen volt a hívők közössége, amikor idekerült?
– Sokkal többen voltak, mint most. Ragaszkodtak a paphoz. Igyekeztek mindenben segíteni akkor is és most is. Megrázta őket, amikor egyik pillanatról a másikra elvitték a plébánost. Kezdetben, amikor idekerültem, mindössze 16 iskolást írtak be hittanra. Ilyen nagy volt a nyomás akkoriban. Amikor a Sebestyén Feri idekerült, biciklizni vitte őket, kirándultak, ez szemet szúrt másoknak, mert a gyerekek csüngtek rajta, szerették. Szívesen jöttek hittanra.
– Mit tekintett fő lelkipásztori tevékenységének?
– Mikor kikerültem a szemináriumból, ott is megkérdezték, és mondtam, hogy a fiatalokkal való foglalkozást és az idősek, betegek látogatását. Már ott közölték, hogy ez a legnehezebb feladat. Annak idején az iroda is rám maradt. Nem volt könnyű időszak.
– Amióta megismertem Bátaszéket, folyamatosan azt látom, hogy épül-szépül. Mik voltak a legjelentősebb munkák?
– A templom teljes renoválása, az ablakok és torony kivételével. Német segítséggel sikerült a nagy munkát elvégezni. Új tetőt kapott a templom, majd következett a belső festés, az oltárok felújítása és legutoljára az orgona négy évig tartó restaurálása. Ennek most volt a megáldása.
– Mennyire összetartóak a báta székiek?
– Nagyon összefognak. Amikor segítséget kérünk, akkor az egyházközség, az önkormányzat és a polgármester, Bognár Jenő is jelentős szerepet vállal. Bár mi kor munka van, jönnek az egyházközségi tagok is, és segítenek.
– Milyen közösségek vannak a plébánia területén?
– Ifjúsági közösség nincs, a legélőbb a Cursillo. Nagyon sokan részt vesznek benne. Havonta van összejövetelük. Ők azok, akikre az egyházközségben mindig lehet számítani, minden munkában vezető szerepet játszanak. Aztán itt van az énekkar. Ez akkor is működött, amikor nagyobb városoknak nem sikerült megtartani.
– Mióta működik?
– Tavaly ünnepeltük a 75. évet. Van még a kántorunknak egy ifjúsági kórusa is, akiknek hetente tart próbát. Ők a havi diákmisén szerepelnek.
Ezen kívül van egy Kolping Egyesületünk. Sajnos kevés az utánpótlás, nincs fiatal, akikre lehet számítani ebben. Cserkészettel is próbálkoztunk, de ahhoz kellene egy megszállott vezető. Bátaszéken nem volt régen cserkészet, így sajnos nincs egy olyan idősebb ember, aki évtizedes tapasztalataival összefogná a cserkészeket.
– Ide tartozik a bátai Szent Vér-kegyhely. Régen rendkívül látogatott hely volt.
– Sudár apát úr feltámasztotta a kegyhelyet. Most úgy vagyunk, hogy jönnek szombaton is Vácról. Évente megtartjuk a búcsút, és vannak zarándok, akik bejelentkeznek. A probléma az, hogy nincs önálló papja Bátának. Nem is tudná ma eltartani.
– Van-e remény, hogy ha bekapcsolódik a Magyar Zarándokútba, akkor fellendül?
– Igen. Itt, Bátaszéken most megszűnnek az óvodák. Központi óvoda lesz. Az a terv, hogy az egyik óvodából vendégfogadó lesz. Bízom benne, hogy ez segíteni fogja a bátai Szent Vér-kegyhely látogatását. Hiszen Magyarországon az egyetlen Szent Vér-kegyhely és Európában is csak 5-6 van.
– Papi jelmondata mennyire kísérte végig papi pályafutását?
– Szent Páltól vettem az idézetet: „Isten kegyelméből vagyok, ami vagyok.” Megkérdezték a szemináriumban, hogy mit akarok ezzel: azt, hogy soha ne bízzam el magam. Ami vagyok, az Isten kegyelméből van, és nem a saját okosságomból, bölcsességemből. Hálát adok mindenért, amit kapok. Azért is, hogy mindig olyan munkatársaim voltak itt Bátaszéken, akik segítettek és ötletekkel álltak elő, és nem csak előálltak, hanem tették is a dolgukat.
