Vízkereszttől hamvazószerdáig
Szent és profán találkozása
Szerző: Szalontai Anikó
„Egy sarkon, hol lámpa fénye halvány, / egymásba torlik két fura menet, (…) Az egyik bűnt sirat és bűnt temet, / gyertyásan, zsolozsmával mind az ajkán, / a másik csapat maskarába varrt fán / ördögfejet visz, táncol és nevet.” Dsida Jenő verssorai (bár egy konkrét alakoskodás, a Konc király és Cibere vajda vetélkedését idézik fel) jól kifejezik a farsang egészének kettősségét. Hiszen ez az időszak bár profán, zajos hagyományokra, hiedelmekre épül, mégis egyfajta előkészülete az azt követő bűnbánati, szent negyven napnak.
Igaz ez annak ellenére, hogy az Egyház sokáig elítélte és az ördög ünnepének nevezte a farsangi mulatozást. A tél végi, nagy evéssel-ivással, tánccal, jelmezes felvonulással töltött napok végül mégis belesimultak a liturgikus év ritmusába. A farsanghoz kötődő ősi szokások alapvető emberi igényekből táplálkoztak – a természettel együtt élő közösségek a hosszabbodó nappalok beköszöntével eltemették a halált hozó telet, és köszöntötték az új életet, a tavaszt. A zenével, tánccal a termékenységet, a megújulást kívánták elősegíteni, a nagy lakomákkal pedig a természetet is hasonló bőségre akarták ösztönözni.
A német eredetű farsang szó eleinte csak a hamvazószerda előtti három napot jelentette, és a legtöbb néphagyomány is ezekhez a napokhoz kötődik.
Magyarországon a középkorban terjedtek el a különböző szokások, az oly jellemző álarcos, jelmezes alakoskodásról például a 15. századból maradtak fenn az első hazai írásos emlékek.
A vízkereszthez kötődő házszentelés, illetve háromkirály-járás után a legények kivonultak az utcákra, és nagy zajt csapva hírül adták: elkezdődött a farsang. Ettől kezdve szabad volt a jókívánságmondással egybekötött vendégeskedés, a mulatozás, valamint a lakodalom. E hamvazószerdáig terjedő időszak utolsó három vasárnapját nevezték régen böjtelőnek, innen ered február hónap régi elnevezése. Ez már valójában a bűnbánati előkészület időszaka volt, és voltak vidékek ahol – a keleti egyházaktól átvett szokás szerint – ekkor, azaz hetven nappal a feltámadás előtt elkezdték az enyhébb böjtölést.
Farsang utolsó teljes hetében volt kövércsütörtök, amely mára azonosult a nagyböjt első csütörtökével. Ezen a napon hagyományosan bőséges és zsíros ételeket ettek az emberek, és sok helyen meg is ajándékozták egymást, illetve a szegényeket. Az ételek természetesen szimbolikus jelentéseket hordoztak: a disznóhús és a zsírban sült fánk a gazdagságot, a hússzúra vágott tészta a magasra növő termést volt hivatott biztosítani.
A böjt előtti három nap – a farsangfarka vagy húshagyó – a mulatozással töltött időszak csúcspontja. A vendégeskedések, táncos összejövetelek a párkeresést is szolgálták, és általában farsangfarka első napján, azaz farsangvasárnap tűzték ki a legények a kiválasztott lány bokrétáját. Sok helyen szokásban volt a házasulandó sorba került, de pártában maradt lányok kigúnyolása is, aminek legfőbb oka az volt, hogy mágikus kapcsolatot sejtettek a párválasztás és a tavasz beköszönte között, így aki nem talált társat, vétkezett a természet kozmikus törvényei ellen.
Gyakran farsanghétfőn tartották meg az asszonyfarsangot, amikor a nők férfi módra, sokszor a falu kocsmájában mulattak. Ezt követően húshagyókedden került sor a nagy alakoskodásokra (erre napjainkban az újra felélesztett mohácsi busójárás a legjobb példa), amikor mindenki maskarákba, álarcokba bújva kivonult az utcára. Különböző állatoknak öltöztek be az emberek, de jellemző volt a férfi és női ruhák felcserélése, sőt az ördögjelmezek is. A felvonulás évszázadokig dramatikus játékokkal végződött, megjelenítették a tél és a tavasz küzdelmét, majd rituálisan eltemették, elpusztították a telet.
E szokásból sok helyen Konc király és Cibere vajda, azaz a farsang és a böjt versengése lett.
Húshagyókedd hiedelemvilágához kapcsolódik az ünneprontás fogalma, azaz amikor valaki nem hagyja abba éjfélkor a mulatozást, és „beletáncol” a nagyböjtbe. Ehhez kora középkori legendák kötődnek, amelyek szerint az ünneprontók felett az ördög átveszi a hatalmat, és el is viszi őket hajnalban.
Bár a farsangot profán hagyományok jellemzik, erre az időszakra esik több egyházi ünnep is. Néhány közülük mára már emléknappá egyszerűsödött. A hazánkban nagy tiszteletnek örvendő Remete Szent Pál napjához (január 15.) például régen búcsújárás kötődött, ekkor a pálosok körmenetet is tartottak ereklyéjével. Pál társa, Remete Szent Antal napja (január 17.)
is nagy ünnep volt, amelyhez számos szokás is tartozott. Egyrészt dologtiltó nap volt, másrészt ekkor sok helyen megszentelték a jószágokat, mivel Antalt a középkorban a beteg háziállatok védőszentjeként is tisztelték.
A Vince-napi (január 22.) hagyományok közül néhány ma is él, például a szőlővessző hajtatása vagy az áldomásmondás a borospincékben. A vértanú Szent Vincét egyébként – nyilvánvalóan ünnepének naptári helyéből adódóan – kezdetektől úgy tisztelték, mint aki előkészíti a tavasz útját.
Pál apostol megtérésnek napja (január 25.) ma is liturgikus ünnep. A 10. században vették fel a római naptárba, de egyes vidékeken már a 8. században megemlékeztek róla. A pálforduló mindig a kegyelem életeket megváltoztató erejére, ugyanakkor az élet és a halál körforgására emlékeztette az embereket.
A népi kultúrában ezért ez a nap idő-, illetve termésjósló nap volt, de a családban vagy a faluban bekövetkező halálesetek megjövendölése is szokásban volt.
Az időszak másik nagy ünnepe Gyertyaszentelő Boldogasszony, vagyis Urunk bemutatása a templomban (február 2.). Az ünnep karácsonyhoz kapcsolódik – születése utáni negyvenedik napon mutatta be Jézust Mária a jeruzsálemi templomban. A római naptárba a 7. században vették fel az ünnepet. Az évszázadok során egyre inkább Mária megtisztulására helyeződött a hangsúly, a 20. századtól azonban ismét Jézus bemutatását emeli ki az Egyház.
A gyertya az ókeresztény időktől Jézust – az agg Simeon szavait idézve –, a világ világosságát jelképezi. Erre emlékezvén alakult ki a gyertyaszentelés szokása. A szentelt gyertya mindig nagy jelentőséggel bírt a hívő ember életében, hiszen hagyományosan a bölcsőtől a koporsóig elkísérte. Az ünnephez időjárás- és termésjósló hiedelmek is kapcsolódtak. Ezek közül talán a legismertebb, amely szerint, ha gyertyaszentelőkor süt a nap, és így a téli álomból felébredő medve megijed az árnyékától, hosszan elnyúlik a tél, de ha borús az idő, a medve nem bújik vissza a barlangjába, és korai tavaszra számíthatunk.
A farsangi időszakra esik Szent Balázs napja (február 3.) is. Már a 6. században gyertyát ajánlottak fel a torokbajban szenvedőkért ezen a napon, majd a 12. században tűntek fel a szentet segítségül hívó, betegség ellen védő könyörgések. E kettő összeolvadásából született meg a ma ismert balázsáldás.
Farsang a karácsonyi ünnepkör után a szokásokban leggazdagabb időszak – szent és profán ünnepek keverednek, isteni és emberi találkozik. Ahogyan Ady Endre megfogalmazta: „Az időből kitépett ez az óra, (…) A mult és a jövő jöttek találkozóra”.
