Mihályi Krisztinával beszélgettünk
Az élet sokkal több, mint az egészség
Szerző: Körössy László
Fotó: Mészáros Gábor
„Férjem is, én is katolikus nevelést kaptunk. A párválasztásnál mindkettőnknek fontos volt a világnézeti azonosság. Házasságkötésünk előtt eldöntöttük, hogy öt gyermekünk lesz, és eszünkbe sem jutott azon gondolkodni, miből fogunk megélni. A házasságunk első öt évében nem volt saját lakásunk, ez alatt az idő alatt három gyermekünk született. Isten abban segített minket, hogy a lényegest nézzük, és ne a lényegtelent” – kezdte a családja történetét Mihályi Krisztina. A hétgyermekes édesanya a későbbiekben arról is beszélt a Famíliának, hogy a családjában jelentkező betegség és annak következményei hatására hogyan változott meg a gondolkodása önmagáról, az életről és Istenről. Megrendítő vallomásából idézünk a következőkben.
Nagyon boldogok voltunk, amikor megszületett az első gyermekünk. Azt gondoltuk, a házasságunk majd működik a saját erőnkből. Okossággal, közös erővel minden nehézségen felülkerekedünk, sőt a házasságunkban nem is lesznek problémák. Lettek. Jött az első döbbenet: a második gyermekünk súlyos szívbetegséggel született. Az embernek ilyenkor az az első reakciója, hogy vele ez nem történhet meg. Megtörtént. Akkor azt gondoltam: mindegy hogyan, csak éljen! –
s ennek érdekében mindent képes voltam megtenni a gyermekemért. Maga az élet volt számomra fontos, és nem mérlegeltem azt, hogy milyen lesz egy beteg gyermekkel együtt élni. Ágoston azután nyolc hónaposan meghalt… A kezeim között. Egyedül voltam vele otthon. Tudtam, hogy meghalt, mégis rohantam vele a kórházba, mert nem voltam képes elfogadni a tényt mindaddig, amíg az orvos azt nem mondta: itt minden hiába. Egy életre szól az, amit akkor Isten megmutatott számomra. Ott, a gyermekemmel a kezemben megéltem azt, hogy ki az Isten, és milyen hatalmas, és azt is, hogy ki vagyok én: hogy mennyire nem tudok mit tenni. Meghal a gyerek a kezemben, és tehetetlen vagyok. Valahogy így mondja Jób a bibliai történet végén: eddig csak hírből ismertelek, de most találkoztam Veled…
Azután sorban születtek a gyermekeink. A nagyszülők távol voltak, megtapasztaltuk, mit jelent nehézségek között élni, több gyerekkel. Csak olyan munkakört tudtam vállalni, amelyben szó sem lehetett túlóráról, hiszen ha beteg lett valamelyik gyermek, otthon kellett maradnom. A férjem fiatal mérnökként szintén keveset keresett.
De ekkor is csak a magunk szempontjából néztük az életünket. Amolyan vasárnapi keresztények voltunk, elmentünk vasárnaponként a templomba, megtartottuk a törvényt. Elhittük magunkról, hogy tökéletesek és jók vagyunk: „a háromgyermekes család” – még vállon is veregettük magunkat ezért. De a vasárnap mindig alkalmat adott arra is, hogy szembesüljünk önmagunkkal; fogadkoztunk, hogy megváltozunk, majd a következő héten… De az életünkben nem változott semmi.
A nehéz körülmények közepette arra jutottunk, hogy elmegyünk az országból. Eladtuk az értékeinket (egy villanyvarrógépet meg a könyveinket), felépítettük a légvárainkat és becsomagoltunk a bőröndökbe. Az indulás előtt két nappal azonban történt valami, amiből arra következtettünk, hogy Istennek más a terve velünk, nem az, amit mi akarunk.
A szomszéd néninek nem volt senkije, mi segítettünk neki. Combnyaktörést szenvedett, kórházba került – tudtuk, ha mi elmegyünk, ő teljesen egyedül marad. Bejártam hozzá a kórházba. Az egyik vasárnapi látogatás alkalmával úgy esett, hogy már nem tudtam hova elmenni szentmisére. A néni ágyán ülve arra gondoltam: Istenem, az a fontos, hogy teljesítsem a törvényt, vagy az, hogy meghallgassam a néni panaszait? Arra jutottam, hogy fontosabb ott maradni mellette, Isten majd ad lehetőséget, hogy eljussak szentmisére. Látogatás után kijöttem a kórházból, s a Kis Szent Teréz-templomba – ahol azelőtt soha nem jártam – még éppen el tudtam menni. Ott meghívás kaptam egy közösségbe, éppen másnap volt az első katekézis. A negyedik alkalomra már a férjemet is meghívtam.
Akkor láttam először, hogy Isten benne van az életemben, és neki más az akarata, mint az enyém. A férjem is egyetértett velem, s ennek nagyon örültem. Itthon maradtunk.
A Neokatekumenális út közösségébe kezdtünk járni. Ez a megtérés egyik útja. Ebben a közösségben tapasztaltam meg, hogy az Isten szava segít abban, hogy az ember élete megváltozzon.
Már negyedik éve jártunk a közösségbe, amikor elkezdtünk gondolkodni arról, hogy mire is való a mi házasságunk, ha bezárjuk az élet továbbadásának a lehetőségét. A legkisebb gyermekünk akkor már tizenkét éves volt. Döntöttünk és kockáztattunk: ha Isten még szeretne gyermeket adni nekünk, akkor nem állunk ellen. Még három gyermekünk született.
Az ötödik születése előtt már harmincnyolc éves voltam, és az orvos el akart küldeni genetikai vizsgálatra. Persze nem mentem. Az orvos nem értette ezt az egészet, agresszíven kezdett velem beszélni, mondván: örülhetnék neki, hogy ezt a vizsgálatot ingyen kapnám, míg mások súlyos összeget fizetnek érte. Látta, hogy ez nem hat meg engem. Azt válaszoltam: akármilyen baja van a gyereknek, meg fogom szülni. Erre másképpen próbálkozott: amíg a szülők élnek – mondta –, addig valahogy elvan a beteg gyerek, de ha meghalnak, akkor mi lesz? Azt válaszoltam: ez nem a mi dolgunk. Az életben azt tapasztaltam, hogy még a következő napomat sem tudom bebiztosítani, nemhogy a távoli jövőt. Ekkor meg azzal jött, hogy gondoljam meg, mibe kerül a társadalomnak egy beteg gyermek felnevelése!
Hála Istenek megszületett az ötödik gyermekünk, azután a hatodik majd a hetedik – akkor még azt gondoltuk, hogy egészségesen. A hetedik gyermekünkről nyolc éves korában derült ki, hogy nagyon súlyos betegsége van. Egy kötőszöveti betegség, amely elsősorban a csontjait érinti. Ez eleinte nem látszott, most, tizennégy éves korában már egyre inkább. De érintheti a szemet, a veséket, a szívet is – nem tudjuk, mi jöhet még, és sajnos az orvosok sem, ugyanis nagyon ritka betegségről van szó.
Ha elmegyek a genetikai vizsgálatra, és elsorolják a rengeteg súlyos problémát, amivel a gyermek születik, ha nem így gondolkodom az életről, akkor Matyi nem születik meg, mert ez a mai szemlélet: dehogy kell nekem egy ilyen beteg gyerek. Most azonban azt kérdezem: azok közül, akik ismerik, ki merné azt mondani, hogy Matyinak nem kellett volna megszületnie?! Ő a legmozgékonyabb gyermekem. Már reggel a lába alatt van a focilabda, kedves, helyes gyerek, melegszívű fiú. Valóban találó a neve: Isten ajándéka. Azt gondolom, Isten általa is megmutatja nekünk: az élet sokkal több, mint az egészség.
Persze nem könnyű ezzel a betegséggel együtt élni. Az orvosok is tanácstalanok, rengeteg összefüggésre magunknak kellett rájönnünk. Sokszor csak állok tehetetlenül: most mit tegyek, kihez forduljak, hogyan segítsek? Elég reménytelen a helyzet…
Bennem van az aggodalom, de talán Isten azért adja ezt a helyzetet, hogy lássam a gyengeségemet. Idősek vagyunk már. Felvetődik bennem a kérdés: mi lesz vele, ha mi nem leszünk már… Azután arra gondolok: Isten biztosan elrendezi majd.
Fél évvel ezelőtt kiderült, hogy öröklött betegségről van szó, ami a családban eddig nem jött ki, ugyanakkor minden gyermekünket érinti valamilyen szinten. Reméljük, persze, hogy nem lesz gond. De néha jön a kísértés: mi lesz, ha mégis… Talán bíztató, hogy vannak családtagok – most már tudjuk –, akik normális életet élnek ezzel a betegséggel.
Nem merném mondani, hogy nagy hitem lenne, de tapasztalom, hogy Isten kegyelme velem van a nehéz helyzetekben. Talán egy nagyon pici hitem mégis van. Ha nem lenne, akkor a kisfiunk halálába belebolondultam volna. Sokszor feltettem magamban a kérdést: hogyan tudják elviselni az ilyen vagy hasonló helyzeteket azok az emberek, akik nem hisznek Istenben?
Az életünk során sok nehézséggel kellett szembenéznünk, és azt látom, hogy emberi erővel tényleg semmit nem tudunk tenni. Mindig elbukom, de tudom, hogy Krisztus azt mondja: van újrakezdés, megint fel kell állni!
Valaha azt képzeltem magamról, hogy erős vagyok, jó vagyok. Azóta egy lefelé haladó úton megyek, de a történtek által látom, hogy valójában ki is vagyok én és ki az Isten. Hálás vagyok azért, hogy Ő ezt engedi látnom.
