Húsvéti szakrális népszokások régen és ma
„Urunk Krisztus feltámadását jól megülni…”
Szerző: Toldi Éva
Hihetetlenül gazdag szakrális néprajzi szokásvilág bontakozik ki a kereszténység főünnepének, húsvétnak ünnepkörében is.
A nagyhét, amelyet a népi emlékezet az északi országrészben több helyütt sanyarúhétként emleget, az Őrségben pedig videshétként (vizeshét), kifejezi a nagyböjti időszak két legfőbb mondandóját az emberhez. Utal Krisztus szenvedéstörténetének, kínhalálának szomorú eseményeire, valamint a bűnös embernek a megtisztulás, a megváltás utáni vágyakozásra, amely a természet megújulásával, újjászületésével párhuzamos minden tavasszal. A népszokásokban ezért a szakrális hagyományok összekapcsolódnak természeti, gyakran mágikus eredetű, célzatú rítusokkal. Az Egyház már az első századokban megkövetelte híveitől, hogy évente legalább egyszer, húsvét alkalmával járuljanak a szentségekhez: gyónjanak, áldozzanak. Ez nagyon komoly és súlyos belső parancs volt, s ezt a falu- és a családi közösségek számon is tartották. A testi és lelki tisztálkodással összefüggött a húsvéti nagytakarítás a házban meg a porta körül. Palóc vidéken a gazdaember ekkor a lakó- és melléképületeket meg is újította, söpört, tapasztott, meszelt, lefestette a bútorokat, a szerszámait megtisztította, megfényesítette. Mindennek ragyognia kellett, mert hisz: „nem leend Urunk Krisztus feltámadását jól megülni, ha kiül és bejül nem tiszta az ember és a porta”. A húsvéti kötelező gyónás alkalmával a hívek a múlt század elején még úgynevezett gyónócédulát kaptak a paptól, amelyet imakönyveikben őriztek, s a következő házszentelés ünnepén ezt kitették az asztalra, vagy cérnára fűzve kiakasztották a szoba falára, bizonyságul.
A nagyhét utolsó három napja, az úgynevezett szent három nap különösen gazdag szakrális népszokásokban. Nagycsütörtökön a templomi szertartáson megfosztják az oltárokat ékességeiktől, utoljára szólalnak meg a harangok, az orgona és a csengők, egészen nagyszombat délutánjáig, a feltámadásig. A vallásos néphagyomány úgy tartja, hogy „Rómába költöznek” – egyes vidékeken a szülők gyermekeiknek úgy magyarázták: a harangoknak is el kell végezniük szentgyónásukat, vagy hogy Jézuskát gyászolni mentek Rómába. A templomba hívogatást ezután kereplőkkel (többnyire gyermekek) végezték a településeken, minden kerepelésnél felkiáltva jelezték a hívogatás célját. A kerepelő gyerekek nagyszombaton általában tojásadományt kaptak a házaknál a három napos szolgálatukért.
A népszokások összefonódtak nemegyszer a gonoszűzéssel is. Így például Bakonybélben e napon a legények kimentek a falu határába, a kápolna mellett tüzet raktak, s azon egy szalmából készített Pilátus-bábut égettek el. A szent három nap népi liturgiájának volt része a virrasztás, amely este vagy kora hajnalban, még sötétben a templomtól indult, és a temetőben, majd a falu határában álló kereszteken át vezetett vissza a településre. Minden kereszt mellett közös imádságot mondtak, s általában hajnal volt, mire visszaérkeztek a templomhoz. A virrasztáson elhangzott az Aranymiatyánk (Jézus Szent Anyjával való beszélgetése) is szövegesen vagy énekléssel. Ennek a különösen szép és megindító imádságnak számos változata ismeretes. A csángóknál a húsvéti ünnepkörben többször is elhangzik, tudjuk ezt Jáki Sándor Teodóz atyától, a jeles csángókutatótól. Volt, aki a határjárást magányosan végezte. A Duna-menti településeken a vízparton is imádkoztak, majd a vízre keresztet rajzoltak, s ezután arcot, kezet, lábat mostak benne. Haza is vittek a vízből, s az állatok itatójába is tettek.
Nagypéntek a böjt és a gyász napja. Ekkor a helyi kórus általában a templomban vagy temetői kereszt mellett elénekelte a passiótörténetet. A Dunántúlon, Bakonyoszlopon néhány éve a passiójátéknak egy ősi formáját élesztették föl. A falu központjából induló, a fiatalokat is bevonó jelmezes esemény szereplői és az egybegyűlt hívek a templom mögötti dombig vonultak zarándokmenetben, ahol megtörtént a jelképes keresztre feszítés. Mivel épített kálváriája nincs a településnek, útközben stációképekkel jelezték az egyes állomásokat, amelyek mellett a hívek megálltak egy-egy imára. Pár éve pedig házas férfiak vezetik a golgotai menetet, akik stációtól stációig haladva, felváltva visznek a vállukon egy fából ácsolt, súlyos keresztet. Asszonyaik feladata, hogy felolvassák az egyes állomásokon a szenvedéstörténet eseményeit. Így a passió drámai erejűen átélhetővé válik a hívek seregének és a szereplőknek is.
Nagyszombat húsvét vigíliája. Estéjén ünnepli a kereszténység Krisztus feltámadását. A templomi liturgia kint a szabadban kezdődik a tűzgyújtással, tűzszenteléssel. A fellobbanó tűz Krisztus jelképe. Legtöbb helyen a tűz meggyújtásához a temetői elkorhadt, kidőlt kereszteket használták fel, majd lángjával gyújtották meg a húsvéti gyertyát. A megszentelt tűz parazsából, de hamujából is hazavittek az asszonyok egy keveset otthonaikba, s este az előbbivel gyújtották meg a kemencében a tüzet, az utóbbiból pedig a földekre hintettek, hogy jó legyen a termés. A szertartáson megszentelt víznek hasonló gonoszelhárító, jótékony hatást tulajdonítottak.
A nagyszombati liturgia csúcspontja a feltámadási körmenet, amelyet besötétedéskor, a szertartás után indítanak el. Célja a mindenkinek szóló híradás: Krisztus feltámadt!
Húsvét hajnalának ősi, szakrális népszokása a Jézus-keresés, amely a Jézus sírját kereső asszonyok nyomában eleveníti meg az evangéliumi eseményeket. Dunántúl-szerte gyakorolták ezt a hagyományt már évszázadok óta, mára azonban csak kevés helyen maradt meg. A kisalföldi faluban, Kunszigeten e népszokás sosem szakadt meg, s ma is minden húsvétkor elindulnak még sötétben a hívek Jézus keresésére. A körmenet a templom előtti kereszttől a temetői keresztig vezet és vissza. Minden stációnál imádkoznak, énekelnek. A temetőben ki-ki felkeresi hozzátartozói, ismerősei sírját is egy-egy imára. Kunszigeten korábban a népi áhítatot mindig egy világi ember vezette. 1989-től – az utolsó előénekes halála után – Jáki Sándor Teodóz bencés atya vette át ezt a szerepet. E népi liturgiára ma már távolból is érkeznek zarándokok, tavaly közel hétszázan vettek részt azon.
Húsvéthétfő a profán ünneplések napja volt mindig. Jókor reggel az asszonyok átmentek a szomszédos falvakba ismerőseikhez, rokonaikhoz. Ezt a népi emlékezet Emmaus-járásként tartja számon. Az utat mindig imádkozva tették meg, s meglátogatták egy-egy imára a szomszéd falu templomát is. Húsvéthétfő népszokásai közül a locsolkodás a legismertebb, máig élő hagyomány, mely eredetileg erotikus célzatú termékenységi rítus volt, ugyanakkor a kezdetben vízzel történő locsolásnak tisztító erőt is tulajdonítottak. A locsolók piros tojást, hímes tojást kaptak adományként, a felnőtteket étellel-itallal is megvendégelték. A szlovák lakta területeken nem locsoltak a legények, hanem – ugyancsak termékenységi rítusként – megvesszőzték, megsibálták nyírfaágakkal a lányokat, hogy egészségesek és termékenyek legyenek.
