Húsvéti szakrális népszokások régen és ma
„Urunk Krisztus feltámadását jól megülni…”
Szerző: Toldi Éva
Hihetetlenül gazdag szakrális néprajzi szokásvilág bontakozik ki a kereszténység főünnepének, húsvétnak ünnepkörében is.
A nagyhét, amelyet a népi emlékezet az északi országrészben több helyütt sanyarúhétként emleget, az Őrségben pedig videshétként (vizeshét), kifejezi a nagyböjti időszak két legfőbb mondandóját az emberhez. Utal Krisztus szenvedéstörténetének, kínhalálának szomorú eseményeire, valamint a bűnös embernek a megtisztulás, a megváltás utáni vágyakozásra, amely a természet megújulásával, újjászületésével párhuzamos minden tavasszal. A népszokásokban ezért a szakrális hagyományok összekapcsolódnak természeti, gyakran mágikus eredetű, célzatú rítusokkal. Az Egyház már az első századokban megkövetelte híveitől, hogy évente legalább egyszer, húsvét alkalmával járuljanak a szentségekhez: gyónjanak, áldozzanak. Ez nagyon komoly és súlyos belső parancs volt, s ezt a falu- és a családi közösségek számon is tartották. A testi és lelki tisztálkodással összefüggött a húsvéti nagytakarítás a házban meg a porta körül. Palóc vidéken a gazdaember ekkor a lakó- és melléképületeket meg is újította, söpört, tapasztott, meszelt, lefestette a bútorokat, a szerszámait megtisztította, megfényesítette. Mindennek ragyognia kellett, mert hisz: „nem leend Urunk Krisztus feltámadását jól megülni, ha kiül és bejül nem tiszta az ember és a porta”. A húsvéti kötelező gyónás alkalmával a hívek a múlt század elején még úgynevezett gyónócédulát kaptak a paptól, amelyet imakönyveikben őriztek, s a következő házszentelés ünnepén ezt kitették az asztalra, vagy cérnára fűzve kiakasztották a szoba falára, bizonyságul.