Anyák napi köszöntés
„Tégy úgy, mint Isten: légy emberré!”
Szerző: Körössy László
Fotó: Lambert Attila
– Legnagyobb fiúnk, Bálint, a pannonhalmi bencésekhez jár, Bernadett a Patrona Hungariae gimnáziumba, Mónika a szentendrei ferenceseknél nyolcadikos, Attila Gellért ötödikes, Mária Klára másodikos elemista, Emese Hedvig és Levente László óvodások, a legkisebb pedig Hajnalka Ilona, aki 2008. július 6-án született, ő most a kisbaba.
Ahogy telik az idő, egyre mélyebben átélem, hogy milyen nagy ajándék a gyermek: Isten meghív arra, hogy egy kisgyermeknek életet adjunk, részesei leszünk az ő teremtésének. Attól a perctől kezdve, hogy megfogan, örök élete van. Vajon gondolunk-e erre? Az első gyereknél persze még izgulunk, hogy mi lesz, barátkozunk az anyaság gondolatával. A harmadik gyereknél már nagyobb a rálátásunk, szoktam mondani, hogy a harmadiknál kellene kezdeni minden anyának. Akkor már jobban át tudjuk élni a születés csodáját – és élvezni azt. Mert erre is szükségünk van!
– A családjukban több korosztály él együtt. Jut mindenkire kellő figyelem?
– Az anyaság talán legnagyobb feladatának tartom, hogy másodszor is meg tudjuk „szülni” a gyermeket: hogy el tudjon kezdeni önálló személyiséggé formálódni – ami, azt hiszem, akkor kezdődik, amikor el tudjuk őt engedni. Ez megköveteli az önmagunkra való figyelést is. Már ötéves korban is el lehet ezt kezdeni. Ne ő várja, hogy én tegyem el a tányért a helyére! Amit képes megtenni a saját szintjén, azt tegye meg: tanulja meg, hogy az ő élete valóban az övé, fontos, amit tesz, és később tudjon mit kezdeni vele.
A nagyoknak persze másféle törődés kell, másfajta dolgokra vágynak: hogy üljünk le beszélgetni, menjünk velük színházba, moziba, kiránduljunk. Amikor megszületik egy kicsi baba, sokszor nem az a gondom, hogy vele mi lesz, hanem hogy a többiek hogyan élik meg, hogy többet vagyok a picivel. Nekem ugyan van nyolc gyerekem, de minden egyes gyermekemnek én vagyok az egyetlen anyukája. Igen, ez nehézség. Más családban pedig más gondok vannak. A nagycsalád egyébként sem önmagában érték. A fontos az anyaság szempontjából az, hogy minden gyereknek egy anyukája van: aki figyel rá, aki érti őt, tudja, ismeri a gondjait.
A Jóisten nagyon bátor, hogy ránk mert bízni ennyi gyereket. Sokra tarthat minket, és ezért mi is együtt növünk fel a feladathoz.
– Vannak helyzetek, amikor összecsapnak a hullámok?
– Főként az esték nehezek, amikor mindenki otthon van, személyenként különböző igényekkel. Van, akivel még azon a szinten kell törődni, hogy „nézzük meg a leckét, pakold össze a táskát’”, vagy „tedd helyre a cipőt, egyél szépen!” A nagyoknál ezek nem problémák: nekik esténként jól esne egy kis beszélgetés mélyebb dolgokról: emberekről, hitről, kapcsolatokról.
Sokszor ketté is szakad az esténk. A kicsiket lefektetjük, s miután elalszanak, a gimnazisták és az általános iskolások közül a legnagyobb kicsit velünk maradhat. De alapvetően szigorúak vagyunk velük: nem húzzuk el az estét, időben kell lefeküdni. S ez nekik is jó.
– A nagyobbak segítenek a kicsiknek?
– Természetesen, sőt nekem is. Nemrég nagyon beteg lettem, több napig lázas voltam, és egy-egy napot itthon maradt a két iskolás nagylány. Ebédet főztek, mindent elrendeztek, hozták a kicsit szoptatni. Olyan aranyosak voltak, úgy kivirultak, és örültek, hogy a kihívásoknak jól meg tudtak felelni. Még palacsintát is sütöttek. Egyébként szerencsénk van, mert a szüleink élnek (a férjeméi is), és sokat segítenek nekünk ők is.
– Gondolom, szép ünnep a családban az anyák napja…
– A nagyobbak készítenek vagy vesznek valamit. Vasárnap pedig a férjem vezetésével, nagy titkolózással veszik a virágot, csokit – és együtt ebédelünk. Egyébként általában vasárnaponként együtt ebédelünk. Nem vártuk el a gyerekektől soha, de még a barátjuktól is hazaszaladnak ebédelni. És ekkor olyan jó együtt lenni.
– A férj fontos támasz lehet…
– Azt mondta egy pap ismerősünk, elég jó apa az, aki visszaköveteli az anyát a gyerekektől. Mivel a férjem nagyon sokat távol van – templomi hangrendszerek telepítésével foglalkozik –, évente legalább egyszer elmegyünk egy hétvégére, valahova, csak mi ketten. Hát…, próbál visszakövetelni, de nincs könnyű helyzetben.
– Az anya majdnem mindent meghatároz a családban. Egyetért ezzel?
– Nagy felelősség ez, és nem könnyű jó anyának lenni. Feltehetjük azt a kérdést is, hogy ki a jó anya. Nem biztos, hogy az, aki agyonbabusgatja a gyermekét, aki mindent megad neki, mondván: „had’ üljön a tévé előtt, én addig mosok, vasalok…”
Azt gondolom, hogy egy anyának az életre kell felkészítenie a gyerekeket, segíteni, hogy önálló személyiséggé válhassanak: legyen elég önbizalmuk, lássák, milyen értékesek, hogy szerethetőek, s hogy képesek szeretni. Nevelés közben persze az embernek megvannak a maga bajai is. Belső utat járunk végig mindannyian, s a lelki munkára mindenkinek szüksége van – arra, hogy érezze, úton van. Mert ha az ember megáll, akkor csak a lefelé csúszás következik.
– Otthonukban a nagyszobában áll egy zongora. A zene meghatározza a családjuk életét?
– Igen, zongoratanár vagyok, de a férjem is nagyon szereti a zenét, talán nálam jobban is ismeri a zene „élvezetét”. A gyerekekkel kiskoruktól kezdve hallgattunk otthon zenét: Csajkovszkij, Bach, Mozart nem ismeretlen nekik. Ahogy felnőttek, mindenkinek lett egy-két hangszere. A nagyfiam zongorázik, gitározik, csellózik, Bernadett fuvolán játszik, Mónika csellózik, Attila Gellért zongorázik, Mária hegedül. Szoktunk együtt zenélni. Nemrég, egyik este, amikor együtt imádkoztunk, a férjem a zongorához ült, és zongorán elkezdett játszani egy taize-i éneket, azután mindenki elővette a maga hangszerét, és olyan csodálatos éneklés-zenélés kerekedett!
– Nem hiányzik a szakmai karrier?
– Az, hogy anya vagyok, a munkám is, a karrierem is. Ha zenész lennék, már számos továbbképzésen túl lennék, így most inkább a nevelési könyvek olvasásával „képezem” magamat. Próbálok tájékozódni, a szituációkból s a gyerekektől – a lelkesedésükből, az egymáshoz való viszonyukból, kapcsolataikból – is tanulni. Teljes embernek érzem magam. Egyébként zongorán kísérek koncerteken, vizsgaelőadásokon a helyi zeneiskolában, és orgonálok is a templomban.
– Kaphatunk néhány nevelési tanácsot?
– Az első talán az lenne: Isten úgy adta, hogy a szülő a gyerek vezetője, és ezt a szerepet nem szabad elveszíteni. Beszélgetni lehet velük mindenről, de lehet irányítani is, fel kell vállalni konfliktusokat, és ki kell jelölni a határokat, a korlátokat. Tehát hogy kreatív egyéniséggé váljon, aki két lábbal áll a földön – hogy igazából el kezdjen önállóan élni…
Meg kell tanulniuk, hogy az életben azt tegyék, amit tenniük kell.
– A mai lányok számára nehéz kérdés – esetenként a jó minták hiánya miatt – az anyaság…
– Én is megküzdöttem az anyasággal, hiába jöttem nagycsaládból. Amikor az első gyermekem megszületett, azt gondolom, nem voltam jó anya, belsőleg menekültem a helyzettől, hogy nem mehetek a férjemmel ide-oda, hogy otthon kell maradnom, és ki kell a világból szakadnom. Anyaként így átérzem az érem másik oldalát is: a kötöttséget, a nehézségeket. De ez szerintem természetes, ne tagadjuk le! Ezt át kell élnünk. Ma úgy gondolom, hogy ez az időszak az utam része volt, meg kellett küzdenem, és aztán tovább tudtam lépni. Az ember így válik emberré. Nincsenek receptek, a küzdelmet nem lehet megspórolni, de nem szabad ettől félni! Hiszen így értem meg a másikért való lét igazságát is. Nyilván ennek sokféle útja van, nem kell ehhez nyolc gyerekes anyukának lenni.
A múlt karácsonykor kaptunk egy SMS-t az egyik barátunktól. Állítólag a berlini falon volt olvasható: Tégy úgy, mint Isten, légy emberré!
