Beszélgetés Mons. Koller Gyula pápai prelátussal
Nagy követ csak lehajolva lehet felemelni
Szerző: Jakubecz Márta
– Amikor kissé fellélegeztünk, megpróbáltunk mindjárt újságot indítani. Azonnal összedugtuk a fejünket. Bíró Lucián, a bencés tanárunk, a Tábortűz egykori szerkesztője volt az egész kezdeményezés összefogója. Mészáros Árpád, Montskó Tibor, Farkas Jenő papköltő és mások összejöttünk a szlovák Katolické noviny (Katolikus Újság) szerkesztőségében, ahol még az egyik szlovák újságíró is felajánlotta segítségét. Tárgyalásokat folytattunk, de nem nagyon bíztak bennünk. Aláírásokat gyűjtöttünk, visszajelzéseket kértünk a plébániáktól, és a végén ezek alapján 30000 példányszámra mutatkozott igény egy induló katolikus lap számára, ami hatalmas szám. A hetilap címét is terveztük: Katolikus Élet. Mindent megpróbáltunk, de sajnos senki sem hitt igazán az ún. Dubček-i kezdeményezésnek. Tehát félreállítottak bennünket, s a végén még bajunk is lett belőle.
Összehasonlításképpen: a Remény 20 000 példánnyal indult 1990-ben, akkor meg, a 60-as években sokkal több példányra lett volna lelki-szellemi igény. A hívek ki voltak éhezve a katolikus sajtóra! Nem volt ugyanis semmi. Az Új Embert Magyarországról csak nagyon körülményesen lehetett beszerezni. Különben azért liturgikus kiadványokat sikerült kiadnunk. Mi a magyarországiaknál hamarabb lefordítottuk az ún. új liturgia szerinti olvasmányokat, a hívek könyörgéseit, a szentmise zsoltárait. A liturgia kapcsán ugyanis megbízott minket Nagyszombatban a szlovák egyházi „Spolok Svätého Vojtecha” (Szent Adalbert Társulat) vezetője, hogy fordítsuk le magyarra a szükséges szövegeket. Még azelőtt a „Spolok” támogatásával folytatólagosan készítettünk és sokszorosítva adtunk ki homíliákat magyarul, Montskó Tiborral és Mészáros Árpáddal. Később Harsányi Gyulával és Paxy Lászlóval szerkesztettük ezt a kiadványt. Ez a kiadvány a mai napig megjelenik nyomtatásban a Glória Társulat neve alatt más lelkipásztorok közreműködésével.
– Milyen céllal és körülmények között alapították meg a társadalmi változások után a Glória Társulatot, és mennyire sikerült valóra váltani a terveiket?
– A társulást Szencen alapítottuk 1990. február 20-án, szám szerint 19 szlovákiai magyar pap. Az állam azonnal jóvá hagyta ezt az intézményt, az egyházi engedély azonban késett. Olyan szervezetet akartunk, amely önrendelkezéssel bír, összefogja a szlovákiai magyar papságot, és egyúttal kiadóként is működik, hogy kiadjon egy katolikus lapot, később könyveket is. Mi magunk adtuk össze rá a pénzt, mert anyagi támogatást sehonnan sem kaptunk. Sokat tárgyaltunk, mert helyünk sem volt, aztán ott volt még a nyomda kérdése. Ez végül sikeresen megoldódott. A már említett nagyszombati „Spolok”-on keresztül, ahol pedig a kommunizmus alatt segítettek, nem lehetett intézkedni, azt akarták, hogy tőlük függetlenül, önállóan hozzuk létre az újságot. Míg a társulathoz nem kaptunk engedélyt, a katolikus hetilap egyházi engedéllyel indulhatott. 1990 virágvasárnapján jelent meg az első számunk. Gond volt a hellyel, hol legyen a szerkesztőség. Dr. Hamerlik Rudolf parlamenti képviselő (megérdemli, hogy a neve itt álljon) szerzett két szobát Pozsonyban. Onnan kerültünk később a Pozsony melletti Dunahidasra, ahol a plébániát alakítottuk át úgy, hogy alkalmassá váljék a szerkesztői munkákra. Ott egészen addig volt a szerkesztőség, míg 1999-ben fel nem építettük Pozsonypüspökin a Glória székházát. A jó Istenen kívül Szent Rita közbenjárásának köszönhetjük, hogy ezt akkor egy év alatt sikerült valóra váltani. A Glória Társulat tehát nem az eredeti elképzelés szerint valósult meg, mert kellő egyházi engedély híján nem tudja összefogni az itteni magyar papságot. Inkább kiadói funkciót tudhat magáénak: a lap és egyéb kiadványok (kalendárium, imakönyvek, imafüzetek stb.) megjelentetésére korlátozódik a tevékenysége.
– A Remény katolikus hetilap azóta rendszeresen, hétről hétre megjelenik. 11 évig volt a főszerkesztője, 2001-től pedig Herdics György c. apát vette át a stafétát. Ön a mai napig a lap főmunkatársa. Hetente jelennek meg az elmélkedései, és számos könyve is már napvilágot látott. Mit gondol a felvidéki katolikus média lehetőségeiről és jövőjéről? Milyen nehézségekkel kell szembenéznie ma a katolikus magyar sajtónak és könyvkiadásnak Szlovákiában?
– Gazdasági válság van, mindenütt kevés a pénz, az anyagi forrásokhoz egyre nehezebb hozzájutni. Ez a kérdés az olvasással is összefügg: egyre kevesebbet olvasnak az emberek, s főleg a fiatalok, akik inkább a számítógép és a tévé előtt ülnek, vagy sztármagazinokat s nem egyszer szennylapokat olvasnak csupán. Úgy ítélem meg, hogy inkább az idősebb korosztálynak van igénye a katolikus sajtó olvasására. Szükség lenne arra, hogy elinduljon nálunk is a Mária Rádió sugárzása, és hogy legyen katolikus magyar műsor a szlovák közszolgálati tévében. A Pátria Rádió magyar adásában kéthetente sugároznak katolikus műsorokat, s erre továbbra is nagy szükség van. A sajtóapostolkodásnak tehát nálunk nem könnyű most a helyzete, hiszen a világi lapok is alig tudják fenntartani magukat. A plébánosoknak, híveknek, az olvasóknak felelősségteljesebben kellene hozzáállniuk ehhez a kérdéshez, hogy továbbra is szívvel-lélekkel támogassák a katolikus magyar médiát tájainkon, mely Krisztus örömhírének hirdetését vállalta fel.
– Húsvét titka egész Egyházunkat beragyogja. Mit jelent az Ön számára a húsvétra való előkészület és maga az ünnep? Hogyan különböztessük meg az igazi húsvéti fényt az életünkbe alattomosan belopakodó álfényektől?
– Sajnos karácsonykor is láttuk, hogy túl sok a művi csillogás, és sokaknak ez az ünnep inkább csak a „pénztárcák versenye”. A húsvéti feltámadási körmenet valamikor nagy dolognak számított, nagyon készültünk rá. Régen valóban szó szerint végigböjtöltük a nagyböjti időszakot, húst csak vasárnaponként ettünk. Ez azért nem volt könnyű. Ma meg sajnos már alig tudják az emberek, mit jelent valódi böjttel készülni a húsvétra. Többet is imádkoztunk, akkor két keresztút volt hetente, ma meg már egy keresztút is soknak mutatkozik. Az egymáson való segítőkészség is nagyobb volt.
Ezek mögött a hiányosságok mögött én azt látom, hogy a mai emberek nem tudnak kellő mértékben elmélyülni. Pedig aki nem tud lehajolni, az nem tud nagyobb követ felemelni!
A húsvéti sír kövét, amit eltávolítottak Jézus sírjáról, csak úgy tudjuk felemelni saját feltámadásunk elérésére, ha bűnbánattal lehajolunk és megszabadulunk a bűntől, amely lenyomja, nehézzé teszi a követ. Először hát a magunkba térésre van szükség, majd a bűnbánatra, az önmegtagadásra és jószívűségre.
Karácsony óta azon tűnődöm, hogy az ünnepek manapság sajnos amolyan „vigasztaló” szerepet öltöttek. „Egy kicsit megpihenek, megvigasztalódom…” a jellegük. A hitetlen szereti a vigasztalódást. Az igazi hívő emberben a hit egyre erősödik, reménnyé lesz, s a bizalom merészségéből születik az isteni vigasz. Mi gyakran csupán emberi vigasztalást várunk: „Ne félj, majd lesz valahogy…” – ilyen és ehhez hasonló gondolatokat hangoztatunk. A vigasztalás az úton lévőknek való, de mi a célban megtalált vigaszt várjuk! Hiszünk a megszületett és feltámadt Krisztusban, ő a mi vigaszunk. Jézus maga a cél. A vigasztalás csak átmeneti jellegű és nem elég a kereszténynek. Haláleseteknél is halljuk, hogyan vigasztalják a gyászolókat. Az igazi vigasz viszont azt jelenti, hogy kinyílt számunkra az égi ajtó. Az ajtó mögött vár a vigasz: Jézus, az Üdvözítő és Megváltó. A templomba ne azért menjünk, hogy „kicsit megvigasztalódjunk”, hanem hogy Vigaszként keressük az Atyát, akinek a házában tartózkodunk, és imádjuk Jézust, aki ott van jelen az Oltáriszentségben!
– Tapasztalt, idős, sokat próbált, bölcs lelkipásztorként hogyan tekint a húsvét 4. vasárnapján felvetődő papi utánpótlás kérdésére? Sajnos elég kevés magyar papi hivatás születik tájainkon. Ön szerint emberi erővel mit tehetünk azért, hogy több ifjú lépjen Isten szolgálatába?
– Sajnos a mai fiatalokat egyre kevésbé érdekli ez az „elvont hivatás”. A szlovák vidékeken még más a helyzet, mert ott még jobban él a tradíció. A magyar vidékeket már „elkapta a gépszíj”, hogy úgymond minden lehetek, akkor minek menjek éppen papnak? Ezt a szemléletet a világi média sugallja. Ráadásul sajnos még olyan esetek is akadnak, hogy egyesek hamar otthagyják a rosszul értelmezett hivatást, és kilépnek. Ilyen esetben hiányzik a „pap vagy mindörökké” tudata. Nem találják meg a vigaszt Jézusban, ezért másutt vigasztalódnak, s emiatt lépnek ki. Tehát nincs igazi papi öntudatuk. A fiatalabb papoknál hiányolom az alaposabb szellemi művelődést, a rendszeres olvasást, és azt, hogy nem érdekli őket a katolikus magyar irodalom – nem tudják a kultúrát és a kultuszt harmonikusan összekapcsolni.
A családokban vallásos lelkületnek kellene uralkodnia ahhoz, hogy több papi hivatás szülessék. Az én édesanyám minden szombaton azért böjtölt, hogy pap lehessek. Utána meg azért folytatta tovább a böjtöt, hogy jó pap legyek. Nem egy édesanyáról tudok, aki felajánlja gyermekét a papi szolgálatra, ám az Isten szabad akaratot ad az embernek, és ezért ahhoz, hogy elfogadja Isten hívását, az ő személyes döntésére is szükség van. Isten meghív ifjakat a szolgálatra, de nem diktátor, nem „csíp fülön”, hanem meghagyja a szabad döntés jogát az embernek, hogy rálép-e az Ő követésének útjára. Igaz, hogy nagyon kevés magyar hivatás születik, de fontosnak tartom viszont azt is, hogy akik már szolgálnak, azok jó példát mutassanak, s igazán hűséges és bölcs papokká váljanak. Legyenek testben-lélekben önátadó, igazi papok!
– Köszönöm a beszélgetést és sok kegyelmet, jó erőt-egészséget, kitartást kívánok további szolgálatához, valamint a sajtóapostolkodás munkájához!
