Meszlényi Zoltán Lajos: Pápai kihallgatás
„Megigézett szerető szívének nagysága”
Szerző: Beke Margit
Mikor megcsókolhattam gyűrűjét, megáll az ártatlan gyermekek előtt és beszél. Ha nem látom a fehér talarist, a díszes kíséretet, a testőrség villogó kardjait, azt hiszem, hogy egy plébános, egy igazi jó lelkipásztor beszél híveihez. Buzdítja a kis leányokat, akik szemeiket kimeresztve csüggenek ajkán, hogy még sok-sok jó áldozást végezzenek.
Mikor a pápa a termeket végigjárta, három óra lesz. Még egy kihallgatás van hátra, és ez a magyar zarándokoké. A Sala Concistorialában várnak. Háromszoros éljen fogadja a belépő Szentatyát, aki kezét csókra nyújtva végigjár a térdeplő sorok között. Néma csend van a vörös kárpitos teremben, melynek falai beszélhetnének királyoknak, fejedelmeknek s a zarándokok millióinak hódolásáról Krisztus földi helytartója előtt. Még nem is olyan régen ebben a teremben térdelt a pápa lábánál a Rex Catholicus, Spanyolország királya és szinte a középkort visszavarázsolva hódolt XI. Piusnak s hozta egész nagy népeinek hódolatát.
Mikor már minden egyes zarándoknak csókra nyújtotta kezét, a Szentatya elfoglalta a teremben álló trónját. A prímás előlép a trón lépcsőjéhez s elkezdi olvasni üdvözlő beszédét. Mikor ahhoz a helyhez ér, ahol nemzetének szerencsétlenségéről szól és a pápáknak a történelem folyamán hazánknak nyújtott segítségéről emlékezik, hangja fátyolozottá válik, s egy pillanatra elcsuklik. Azonban erőt vesz érzelmein, és tovább folytatja. A kép Benczúr ecsetjére való. A trónon a fehér ruhájú, jóságos pápa, a trón előtt a magyar nemzet bíboros, prímása, a tróntól jobbra Albrecht főherceg, nyakában az aranygyapjúval, a kegyetlenül sújtott dinasztia képviselője, mögötte a katolikus közéletünk néhány kiválósága s utánuk a zarándokok százai. Mind hódol, s mind a nagy nemzeti bánattal arcán figyel a bíboros, prímás szavaira.
A prímás szavaira a pápa válaszol. Szokatlanul hosszan, félóráig beszél. Figli praediletti-nek szólítja a zarándokokat, s a meleg hang, az ajakra törő érzés látni engedik, hogy a megszólítás nem megszokott frázis. A pápa szereti a magyarokat. Előrebocsátja, hogy nem ismeretlen előtte történelmünk. Megfordult hazánkban, s jól ismeri a magyaroknak a hithez való ragaszkodását. Átérzi nemzeti szerencsétlenségünket, de bízik a jobb jövendőben. A királyi korona a nemzet szimbóluma. Annak a keresztje elfordult ugyan, de le nem törött. A nemzet is meggörnyedt a sorscsapások súlya alatt, de lelke nem roppant össze, várja a feltámadás, az újjászületés óráját. Csak a hitét őrizze meg a nemzet szeplőtelenül, ősi erejében, s akkor hamarább lesz feltámadás. Ezt a hitet acélozzák a zarándokok a kereszténység fővárosában, s ha visszatérnek hazájukba, legyenek Róma szellemének, az ősi, tiszta katolikus hitnek apostolai.
A félórás beszéd után a pápa feláll a trónján, jóságos arccal adja áldását a megjelentekre, azoknak közeli és távolabbi hozzátartozóira, s az egész magyar katolicizmusra. Mikor áldó szavai elhangzanak, a zarándokok a pápai himnuszba kezdenek, amit a Szentatya trónján állva végighallgat. Utána még egyszer üdvözli a prímást, s azután amerre jött, kíséretével eltávozik. Mikor az utolsó testőr is eltűnik, egy pillanatra önfeledten nézek az ajtó felé, amerre a pápa távozott. Megigézett szerető, minden baj iránt részvétet érző szívének nagysága.”
