130 éve halt meg a lourdes-i látnok, Bernadette Soubirous
Mária hangja
Szerző: Mácsai Kornélia
Ha egy szóban kellene megfogalmazni Bernadettet, akkor talán a legjobb jellemzése az egyszerűség lenne. Egyszerűség abban a tekintetben, hogy soha nem akart más lenni – sem gondolattal, sem szóval, sem pedig cselekedetekkel, mint ami ő maga volt.
1844. január 7-én született Boly-ban Francois Soubirous és Louise Castérot első gyermekeként. Molnár apja mindent megtett ugyan, hogy eltarthassa családját, azonban sem a történelmi helyzet, sem az egyre fokozódó gazdasági válság, valamint a szülők adakozása nem engedte előrébb jutni őket. A népes család, elvesztve mindenét, egy volt börtönszobában kapott helyet. Ez az állandóan nyirkos, sötét szoba volt hosszú időn keresztül a Soubirous család lakhelye: innen indult apja napszámos munkára, édesanyja a mezőre, a gyerekek pedig rőzsét és fát gyűjteni a közeli hegyekbe.
Bernadette, mint legidősebb, elkerült otthonról hosszabb-rövidebb időkre: szolgált nagynénje kocsmájában és háztartásában, valamint más, távolabbi rokonoknál is segített.
Egyik alkalommal édesanyja elküldte őt, az egyik testvérét, valamint egy ismerős kamaszlányt, hogy hozzanak fát, mert már nem tudott volna főzni. A közelben nem találtak tüzelő, így be kellett menniük az erdősebb részbe. 1858. február 11-e délelőtt volt. A három lány felfedezőútra indult a helyi kis patak mentén, amely azután egy sziklás helyre, egy barlang elé vezette őket. Bernadette egyedül marad az egyik parton, mivel a két társa már korábban átment a túlpartra. Le akarta venni a harisnyáját, hogy ő is átkeljen az addigra már erősebben megduzzadt patakon. Ekkor pillantotta meg a barlangban a fehér fénnyel övezett „Hölgyet”, akivel együtt elmondták a rózsafüzért. A két másik lány már nagyon mérges volt, hiszen csak annyit láttak, hogy Bernadette mezítláb térdel a hideg földön, szemeit a barlang sötétjébe fúrja, és imádkozik.
Itt kezdődtek Bernadette látomásai, amelyek összesen tizennyolc alkalommal ismétlődtek meg. Ő maga mondta, hogy bármiféle tiltás vagy rábeszélés ellenére hatalmas vágyódást, késztetést érzett, hogy odamenjen a barlanghoz.
A „látó lány” híre csakhamar elterjedt a vidéken. Eleinte százak, később ezrek váltották valóra a Szűzanya kérését, amelyben az állt, hogy építsenek egy kápolnát, és fáklyás körmenetben menjenek az emberek fel a hegyre, ahol közösen imádkozzanak a bűnök bocsánatáért.
Bernadettet többen, többféleképpen kihallgatták: vallatták papok, püspökök, rendőrök és természetesen minden odatévedt ember. Türelmesen viselkedett velük, de sosem engedte, hogy ő maga váljon a csodálat tárgyává Mária helyett. Az ilyen próbálkozásokat csírájában elfojtotta egy-egy megjegyzésével, humoros kedélyével pedig sokakban csalódást váltott ki, hiszen az emberek általában nem így képzelték el a „szent lányt” – aki Isten útján akart szent lenni, nem pedig az emberekén.
1866 júliusában érkezett a nevers-i Saint-Gildard kolostorba, hogy ott „elrejtőzzék” és kövesse hivatását. A nővérek, különösen az újoncokért felelősek, de minden idősebb is, kötelességének érezte, hogy Bernadettet megóvja az elbizakodottságtól, ezért minden lehetséges módon „megtörték” benne ezt az amúgy sem létező hajlamot. Bernadette olyan derűvel és őszinteséggel viselte el a megpróbáltatásokat, hogy azzal meglepett mindenkit, még a látogatókat is. Hiába volt ugyanis a távolság és a rejtett élet, a zarándokok itt is utolérték, hogy megérintsék vagy beszélhessenek vele – ám Bernadette kérésére a nővérek segítettek neki, hogy távol tartsák tőle az embereket. A gyermekkorától meglévő asztmája csak súlyosbodott apáca évei alatt, majd csonttuberkulózisa lett, amely végül a halálát okozta.
Betegségében is megmaradt annak, aki volt. Feljegyezték róla, hogy ellentétben az akkori „divattal”, ő nagy fájdalmára csillapítót kért, és „sokszor jajgatott éjjel”. Nem akart mást felajánlani Istennek, mint ami önmaga volt. Egyszerűen és őszintén élt, így is halt meg. Csonttá aszott, felfekvéses és törődött testéből végül 1879. április 16-án, csütörtöki napon száll ki a lélek, és teste a halál pillanatában visszanyerte szépségét. Ezt a szépséget csodálhatták meg azok, akik 1909-ben, boldoggá avatása előkészületei miatt exhumálták.
Lelki szépsége, őszintesége, az igazsághoz való feltétlen ragaszkodása, valamint örökké derűs és bizakodó személyisége váljon példaképévé mindenkinek, aki hozzá hasonlóan szeretné követni Istent a szenvedések és önmaguk legyőzése útján.
