Cikkek listázása

Kérdéseinkre válaszol: Pákozdi István egyetemi lelkész

„Ma is ezt az élethivatást választanám”

Szerző: Körössy László

Fotó: Fábián Attila

Hitvalló embereket bemutató sorozatunkban egyházi-közéleti emberek személyiségének kevésbé ismert vonásait mutatjuk be. Ezúttal Pákozdi István egyetemi lelkésznek, az MKPK TV-referensének, főiskolai tanárnak tettük fel kérdéseinket.

– Mi jelent az Ön számára igazi örömet?

– Papságom harminckettedik évébe léptem, nem sok helyen voltam: káplánként Balassagyarmaton, római tanulmányaimat követően egy évtizeden át az esztergomi Papnevelő Intézetben tanárként és fegyelmi elöljáróként, majd pedig – immár tizenhét éve – a budapesti Egyetemi Lelkészséget vezetem.

Mindig közösségben éltem, jelenleg az egyik kollégiumunkban lakom, ahol nyüzsgő élet folyik. Egyetemisták indulnak el kora reggel, térnek vissza nap közben, este. Étkeznek, számítógépeznek, filmet néznek, beszélgetnek. Egy papnak mint pásztornak a legnagyobb öröme, ha azt tapasztalja, hogy juhai együtt vannak, szeretik „Gazdájukat”, aki nem a pásztor, hanem az Isten, mégis ismerik a hangját és hallgatnak a szavára.

– Ön szerint mi az igazi irgalmasság lényege?

– Az igazi irgalmasságra Jézus tanította meg a világot: aki tudta, mi lakik az emberben, aki kiűzte az emberszívből a gonoszt, aki megbocsátotta a bűnöket (mindegyiket és akárhányszor), aki bekötözte az útszélen hagyott, kifosztott ember sebeit, aki testi-lelki gondját viselte azoknak, akik testvérei, fiai és leányai. Ha ezekből a példákból egyet is megvalósítunk, akkor Őt követjük az isteni irgalmasság útján.

– Melyik az az erény, amelynek a jelen­létét a legszükségesebbnek tartja mai társadalmunkban?

– Az igazság és az igazságosság erényét, ahogyan azt az egyik új eucharisztikus imánkban is kérjük a liturgiában: „Tedd Egyházadat az igazság, a szabadság, az igazságosság és a béke otthonává…” (VII. B) Ebben benne van a tiszta és őszinte beszéd, a felelősségvállalás, a rágalom és szitok nélküli felebaráti szeretet. Erre lenne ma a legnagyobb szükség!

– Mi az, amit a leginkább nagyra becsül a nőkben?

– E kérdés hallatán rögtön édesanyám jut az eszembe, akiben becsültem a tisztaságot, a rendszeretetet, a mások iránti ajándékozó jóságot (amíg egészséges volt, nem ment el tőlünk senki úgy, hogy ne csomagolt volna neki egy kis süteményt). Az igazán nagy, női szentekben mindig megcsodáltam azt, hogy példás édesanyák és feleségek voltak (gondoljunk csak Gizellára, Erzsébetre, Ritára, Brigittára, Hedvigre), ugyanakkor férjük halála után – de már azt megelőzően is – a másokról gondoskodó, önzetlen szeretet „csúcsai” lettek, betegeket ápoltak, szegényeket gondoztak, új szerzetesrendeket hoztak létre, szinte hihetetlen nagy lelki erővel. Hol vannak manapság ezek a nők és asszonyok?

– Ha önmagát jellemezné, mely tulajdonságait tartaná a legfontosabbnak?

– Nem szeretek rendetlenségben, összevisszaságban élni. Aki ismer, tudja, magam mosom, vasalom az ingeimet, teszem rendbe a környezetemet. Ha útra indulunk – tudják az egyetemisták –, minden lehetséges helyet végig járok, nem megyünk sehová anélkül, hogy alaposan elő ne lenne készítve az utunk, főként, ha nagyobb csoportról van szó. Még sosem hagytam el papi tevékenységet azért, mert elfelejtettem volna vagy elkéstem volna. Igen fontosnak tartom az időben való gondolkodást, úgy érzem: nem élhetek vissza mások idejével. Ez a prédikációim hosszára is áll.

– Mit tart a legnagyobb hibájának?

– Éppen az előbb mondottak alapján, igényes vagyok másokkal szemben: felnőttek esetében nehezen tolerálom a késést, a felelőtlenséget, a hanyagságot, a rendetlenséget, az őszinteség hiányát. Ha valakinek levelet írok, nem értem, miért nem válaszol? Egyetlen válasz nélkül hagyott e-mail nincs a gépemen.

Minél inkább öregszem, annál kevésbé vagyok türelmes ezen a téren. De azért igyekszem!

– Mi a legnagyobb kincs az Ön életében?

– A legnagyobbnak a papság mint hivatás mellett az emberi kapcsolataimat tartom, a barátságokat, amelyekből nincs sok, de amelyik igazi, az valóban nagy kincs. Aki ismer, tudja, hogy mindig nálam van egy mappa, amelyben legalább kétezer cím van, ezeket évente frissítem (név, cím, telefon, e-mail). Sokan nálam keresik elveszett ismerőseik elérhetőségét. Igyekszem mindenkit számon tartani, aki kifejezetten nem kívánt valami miatt elszakadni tőlem.

– Mi az, amit másképpen tenne, ha még egyszer elkezdhetné az életét?

– Életem alapirányulásaiban semmit. Ma is ezt az élethivatást választanám, jobban mondva fogadnám el Istentől, mert a papságra ő hív meg. Talán túl fiatalon lettem szemináriumi elöljáró, de ez az akkori nehézségek miatt érthető volt. Főpásztorom, Lékai László bíboros a fiatalok felé fordult, hogy ne kelljen idősebb békepapokat választania. Így küldött ki minket (többek közt Erdő Pétert, Ladocsi Gáspárt, Dolhai Lajost, Ivancsó Istvánt) Rómába tanulni, és rögtön azután felelősségteljes pozíciókba állított bennünket. Talán jobb lett volna még egy-két év a lelkipásztorkodásban, több tapasztalatot szerezhettem volna, nehezebben lettem volna kikezdhető ezen a téren. Meglehet, ha szüleim a bencésekhez íratnak be gimnáziumba, akkor ma szerzetes vagyok.

– Mit jelent az Ön számára a katolikussága?

– Ez római tanulmányaim éveiben világosodott meg számomra. Itthon is katolikusnak vallottam magamat, de ott, a világegyház szívében, afrikai, koreai, olasz, német, lengyel papok és apácák között valahogy kitárult a szívem. Ez mind a Katolikus Egyház, és még ennél is több! Az egyetemesség és az a sok kincs, amelyet a kétezer éves egyház hordoz, él, használ, továbbít – mindez számomra nélkülözhetetlen.

Szívügyem a liturgia. A liturgika tantárgyat tanítom is a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolán. Vannak protestáns kollégáim, barátaim, akik őszintébb pillanataikban megjegyzik, azért ez a gazdagság hiányzik nekik.

– Ki a kedvenc női és férfi szentje és miért?

– Szent Ilona, mert ő édesanyám védőszentje. Örülök, ha újszülött gyermekeknek, akiket keresztelek, magyar szentek és boldogok nevét adják: Margitét, Erzsébetét, Kingáét, Sáráét (Salkaházi)… A férfi szentek közül névadómat, Szent István vértanú diakónust tisztelem nagyon. Szobám falán két ikon is bizonyítja ezt, az egyik az Eucharisztia tartójával és füstölővel dalmatikában, a másik térdelve, megkövezése pillanataiban ábrázolja őt. Mind a kettőt egy görög katolikus pap barátomtól kaptam ajándékba.

– Ki a kedvenc történelmi alakja és miért?

– Üdvtörténeti személyiségre gondolok, Keresztelő Szent Jánosra, akinek alakja, s főként vallomása közel áll hozzám: „Akié a menyasszony, az a vőlegény; a vőlegény barátja pedig, aki ott áll és hallja őt, ujjongva örül a vőlegény hangjának. Ez az örömöm most beteljesedett. Neki növekednie kell, nekem pedig kisebbednem…” (Jn 1,29-30). Nem hiszem, hogy ennél őszintébb és igazabb vallomást tett valaki a történelemben. János összefoglalta mindazt, ami az emberi lét, egy emberélet értelme, küldetése: rámutatni, kisebbedni és eltűnni. Nem könnyű elfogadni!

– Melyik a kedvenc evangéliumi részlete, imája?

– A János evangélium előbb említett részlete. Kedvenc imádságom pedig a zsolozsma, ha van időm és hangulatom hozzá, akkor a négy kötetes latin Liturgia Horarum szerint, mert ezt már gimnazista koromban használtam, megjelenése után nem sokkal hozzájutottam, így hozzám nőtt, a testvérem.

– Melyik az a könyv, amelyet a Szentírás mellett magával vinne, ha hosszú időre egy lakatlan szigetre kellene mennie?

– Talán mosolyt keltő, de legalább kettőt: Pilinszky János: Szög és olaj című prózai gyűjteményét, valamint a Kairosz Kiadónál, a Miért hiszek? sorozatban megjelent A vőlegényé a menyasszony című interjúkötetet. Utóbbit arra az esetre, ha öregkoromban már felejtek, ki ne maradjon valami lényeges életem útjából, amelyet olyan kedvesen fölrajzolt a velem beszélgető Ullrich Bea, volt egyetemistánk…

– Ki a kedvenc regényalakja, és miért szereti?

– Ha kikapcsolódásra vágyom, akkor Fekete Istvánt viszek magammal, például a nyaralásra, ugyanis ekkor van időm regényt olvasni. Az ő alakjai, állatai, a természet, ahogy ő látja – számomra gyermekkorom kedves élményeit idézik, kikapcsolnak, pihentetnek, felfrissítenek.

– Ki az az öt személy, akit szívesen meghívna egy vacsorára?

– Legkedvesebb munkatársaimat és barátaimat. Őket meg is szoktam hívni: Egri László orvos, diakónust, aki „jobb kezem” a lelkészségen és Katit, a feleségét. A kollégiumok gondnokait, kereszt- és bérmafiaimat; barátaim közül azokat, akik valaha egyetemisták voltak, közénk tartoztak, de nem tűntek el, hanem elmélyült köztünk a barátság. Ilyen talán több is van, mint öt…

– Melyik a kedvenc magyar bora, étele?

Csak magyar bort szabad említeni? Merthogy nagyon szeretem az olasz Chiantit, a Róma környéki borokat (Castelli romani), a Lambruscót, de a villányi, a soproni vagy az egri, de az alföldi vörös borokat sem vetem meg. Ételben csupán egyet nem szeretek (ezt semmilyen körülmények között nem eszem meg): a sóskát. Minden mást, ha jól el van készítve, örömmel fogyasztok.

– Melyik virágot szereti a legjobban?

– Édesanyám kedvence volt a frézia. Mivel tavasszal nyílik, nagyon szeretem az orgonát és a rozsdaszínű őszirózsát is.

– Mivel tölti a szabadidejét?

– Egy papnak a szó szoros értelmében vett szabadnapja nincsen, mert ha el is megy szabad órákra, napokra, azokat is feltöltődéssel, készülettel tölti. Év közben szívesen megyek egyet úszni, vagy visszavonulok egy szerzetesközösségbe, amolyan „magán-

lelkigyakorlatra”. Hobbim, szenvedélyem – mint például a vadászat, halászat, gyűjtögetés – nincsen. Mindig dolgozom valamin, ami motivál, ami előttem álló feladat. Szabadidőmben ezzel foglalkozom leginkább.

– Ki a kedvenc festője, muzsikusa?

– Soha nem gondolkodtam arról, hogy ki a kedvenc festőm. Szeretem az ikonokat, a barokk festményeket, és különösen fontosak számomra a művészi fotók, amelyeket például Mudrák Attila esztergomi barátom is készít.

Szeretem az orgonaszót, Bachot, Händelt, César Franckot, Pikéthyt, de szívesen hallgatom Andrea Bocellit vagy Enyát, a Misztrált, vagy Uram bocsá’, az Omegát. Mindig vannak aktuális CD-k az autómban, menet közben általában zenét hallgatok, ha jó a kedvem, együtt is énekelek velük.

– Van-e kedvenc sportja, sportolója?

– Nem vagyok sportember. Meg is szólt érte keményen a nemrég – igen korán – elhunyt pap kollégám, Lipp László atya.

XVI. Benedek pápa megválasztásakor azt nyilatkozta, egyetlen tantárgy volt, amit nagyon nem bírt az iskolában: a tornaóra. Ebben „rokon lelkek” vagyunk. Egyébként szívesen kirándulok, úszom, kedvtelésből.

– Melyik szín fejezi ki leginkább az Ön egyéniségét?

– Őszintén szólva ezen sem gondolkoztam. Ha azt mondom, hogy a ciklámen viola, akkor ellenfeleim gúnyosan mosolyognak majd rajta: ja, mert vonzást érez az egyházi méltóságok irányába… Nem tudom. Szeretem a liturgikus színeket, főként az arany szálakkal kevert fehér színű anyagokat.

– Ha csodatévő hatalmat kapna, mire használná?

– Sok szükségben élő egyetemistát és nagycsaládot ismerek. Kollégiumokat teremtenék a fiataloknak és megélhetést a szegény, de nem kéregető, sorsukat méltósággal hordozó embereknek.

– Melyik várost vagy országot tartja a legszebbnek?

– Szülőhazám, Magyarország, fővárosunk Budapest, ahol születtem – kedves nekem, bár nem gondolnám, hogy csak itt tudnám leélni egész életemet (tizenöt évet töltöttem Esztergomban, ahol szintén jól éreztem magamat). Kedves és szép nekem Bajorország, ahol harminc éve minden nyáron kisegítek, s ahová szinte hazamegyek. Regensburg közelében majdhogynem úgy várnak és fogadnak, mint ott születettet.

– Hol érzi igazán otthon magát?

– Budapesten, otthon a szobámban, a Magyar Szentek templomában, Tihanyban, Rómában, Bajorországban.

– Ha csak egy órája maradna az életéből, mit tenne a rendelkezésére álló időben?

– Megpróbálnám elrendezni minden függőben lévő ügyemet, ne legyen gondja azoknak, akiknek majd rendezniük kell a hagyatékot. Végrendeletem van, nagy vagyonom nincs, sok dolguk nem lesz… Meggyónnék még egyszer, bocsánatot kérnék Istentől mindazért, amit nem jól tettem és elköszönnék azoktól, akiktől még lehet.

Legfrisebb szám
Legfrissebb szám fedlapja
2010. június
Tartalom >>>