Interjú Veres András püspökkel
Közös szolgálat
Szerző: Horváth István Sándor
A püspök legközvetlenebb munkatársai a papok, s közöttük szentségi közösség áll fenn a szolgálati papság alapján. Bár különböző fokban, de mégis az egyetlen apostoli küldetésben részesülnek valamennyien. A Papság Éve kapcsán a Szombathelyi Egyházmegye főpásztorát, Veres András püspököt kérdeztük hivatásáról és a papokkal való kapcsolatáról.
– II. János Pál pápa sokszor mondta, hogy a papi hivatás „ajándék és titok”. Püspök úr hogyan éli meg, hogy hivatását ajándékként kapta Istentől?
– Mindenekelőtt abban a felismerésben, hogy gyermekkorom óta mindig tisztán éreztem, minden más vágynál erősebben, hogy engem Isten a papi szolgálatra hív. Ez a hívás már egészen kicsi korban felébredt bennem. Ajándék, mert a korombeli gyermekek normál életét éltem, s valahonnan mégis felsejlett bennem a vágy a papság után. Honnan jött volna, ha nem Istentől? Biztosan voltak ennek emberi összetevői is, mint a vallásos családi háttér vagy a papi életpéldák, de ezek mások életében is jelen voltak, akik mégsem éreztek vonzódást a papság iránt. Ajándék ez számomra, amely emberi közreműködéssel vált felismerhetővé.
Az ajándéknak az a jellemzője, hogy boldoggá teszi a megajándékozottat. Én nagyon boldog vagyok, hogy pap lehetek.
– A papság titkának felfedezése a meghívott számára állandó feladatot jelent. De mit láthat ebből az ember, aki kapcsolatba kerül a pappal?
– Egyrészt valószínűleg csak nagyon keveset, mert sokan értetlenül állnak a papok hivatása, elszántsága előtt. Másrészt sokat, mert nemcsak a hívők, de a nem vallásosak is észreveszik, hogy a pap az-e, aki. Vagyis hivatásból teszi-e a dolgát, vagy pusztán egy foglalkozást űz. A papokról alkotott véleményekben is meg szokott ez mutatkozni, amikor ilyeneket mondanak, hogy: ő egy jó pap, ő ízig-vérig pap vagy ő egy hívő pap. Kifejeződik ebben az, hogy a papnak sikerült megmutatni valamit abból a titokból, amit ő a papságában ajándékként kapott. Ez egészen biztosan csak akkor sikerül, ha a pap felismeri, hogy hivatása ajándékát nem önmagáért kapta, hanem neki magának is ajándékká kell válnia azok számára, akikhez küldetett.
– A püspöki szolgálat még a papokénál is titokzatosabbnak tűnik az emberek számára. Mennyivel nagyobb a püspök felelőssége?
– Annyival, amennyivel nagyobb feladat bízatott rá. Míg egy pap egy néhány településből álló plébániáért tartozik felelősséggel, addig a püspöknek egy kicsit nagyobb plébániája van, vagyis az egész egyházmegyére kell gondot viselnie. Az egyházmegye területén élő összes ember – akár hívő, akár nem – üdvösségéért kell dolgoznia. Ez kiegészül még azzal a feladattal is, hogy a plébániákon dolgozó papokra is gondot kell fordítania. Ahogy a II. Vatikáni Zsinat fogalmaz, atyjukká kell válnia.
Különben életünk a hívek szeme előtt folyik, ha mégis kicsit titokzatosnak tűnik, az talán szolgálatunk természetéből következik, hogy tudniillik Isten titkainak szolgálatában állunk.
– A hivatásgondozás a püspök, a papok és a hívők közös feladata. Egyházmegyéjében milyen programok, illetve új kezdeményezések szolgálják a hivatásgondozást?
– Az állandó imádságot mindennél fontosabbnak tartom, mert Jézus arról biztosított bennünket, hogy ha kérünk, akkor kapni is fogunk. Arra kérem a paptestvéreket, hogy állandóan legyen imádságos életük középpontjában az új hivatásokért való könyörgés. Erre magunk között létre is hoztunk egy imaszövetséget. Ugyanakkor a hívőket is arra buzdítom, amikor csak tehetem, hogy egyénileg és közösségben is imádkozzanak rendszeresen papjaikért és új hivatásokért. Ezen túl az egyházmegyei Hivatásgondozó Bizottság szervezésében foglalkozunk azokkal a fiúkkal, akik úgy érzik, hogy Isten őket a papi szolgálatra hívja.
Kispapjainkkal rendszeresen elbeszélgetek, ezzel is segíteni akarom őket hivatásuk fejlődésében. Az elmúlt nyáron egész napos kirándulásra hívtam őket. Ez mindnyájunkat segít a kölcsönös megismerésben. Annak ellenére, hogy nem Szombathelyen tanulnak, hanem többségükben a Győri Papnevelő Intézetben, illetve Budapesten, részt vesznek az egyházmegye minden nagy ünnepén. Ezzel segíteni szeretnénk integrálódásukat az egyházmegyébe.
Egyházmegyénk vértanúsorsú papjának tiszteletét is szorgalmazom, amely egész biztosan kispapjaink formálódására is nagy hatással van.
– Az egyházmegye nagy lelki kincse Brenner János személye, akinek boldoggá avatási ügye folyamatban van. Mennyire használjuk ki az ő pártfogását?
– Halálának 50. évfordulója, amelyet egész egyházmegyénkben megünnepeltünk, az ő életáldozatának országos megismeréséhez is hozzájárult. Sőt, örömmel állapíthatjuk meg, hogy messze országhatárunkon túl is. A legtávolabbi kontinensekről, például Ausztráliából is érkeztek már kérések, hogy küldjünk nekik róla képet. A boldoggá avatásáért sokan imádkoznak világszerte. Reméljük, hamarosan sor fog rá kerülni! Miután nagyon egyszerű és világos esetről van szó (a vértanúság ténye véleményünk szerint könnyen igazolható), reméljük, hogy az illetékesek hamarosan meghozzák ilyen irányú döntésüket.
– Püspök úr a Papság Évét megelőzően is szívesen látogatta papjait. A megismerkedésen túl milyen szerepe van e lelkipásztori látogatásoknak?
– Valóban, a megismerés vágya is hajtott, hogy látogassam az egyházmegye papjait, de kezdettől fogva fontosnak éreztem ennek személyes vonatkozásait is. Mindnyájan szívesen vesszük, ha otthonunkban látogatnak meg bennünket ismerőseink és barátaink. Azt érezzük az ilyen látogatásokból, hogy fontosak vagyunk számukra. Mint püspök szeretnék a legközvetlenebb munkatársaimmal, a papokkal olyan közeli kapcsolatba kerülni, hogy nehézség nélkül tudjuk kölcsönösen megosztani örömeinket és gondjainkat. Ez érdeke a papoknak, a püspöknek, de leginkább a híveknek. Hiszen mindnyájunk közös érdeke, hogy az üdvösség útján együtt haladjunk, és közösen megtaláljuk életünk mindennapos kihívásaira a válaszokat. A keresztségben az Egyházba kaptunk meghívást, ezért a keresztény csak közösségben élheti meg hitét.
– A püspök nem csupán egyházmegyéje híveit, hanem papjait is igyekszik tanítani. Miért fontos ez az atyai, testvéri tanítás?
– A közmondás szerint is: a jó pap holtig tanul. Senki sem érezheti úgy, hogy elvégezte a teológiát, pappá szentelték, ezzel tanulmányait is befejezte. Ma már nem újszerű az igény, hiszen minden szakmára vonatkozóan igaz, állandó továbbképzésre van szükségünk. Mivel papságunk nem egy szakma, hanem hivatás, ezért belső igényünk az állandó szellemi és lelki növekedés, hogy Meghívónk szándéka szerint tudjuk szolgálatunkat eredményesen végezni. Az a pap, aki nem követi korunk szellemi, kulturális, társadalmi és politikai változásait, hamarosan csak a falaknak fog beszélni, de szavai az emberek szívéig nem fognak eljutni. Márpedig a papnak a hívők lelki igényeire figyelve kell az Evangéliumot hirdetni. Ehhez viszont szüksége van az előbbieken túl arra is, hogy napjaink teológiai válaszait is megismerje, és lelkipásztori munkájában azokat felhasználja.
S akkor még nem is beszéltünk arról, hogy a hit olyan valóság, amely folyamatosan alakul, változik. Az élő hitnek vannak új kérdései. Tehát a papnak személyes hite fejlődése érdekében is szüksége van a képzésre és az önképzésre. Ennek hivatásáért érzett felelősségéből is következnie kell.
– A papok öröme és gondja a püspöké is. Hogyan tudja a püspök lelkileg erősíteni papjait szolgálatuk végzésében?
– Ez állandó lelkiismereti kérdés számomra. Magam is keresem ennek régi és új módjait és eszközeit. A különböző látogatások, beszélgetések és bizottsági ülések alkalmával felszínre kerülnek a papokat foglalkoztató legfontosabb lelkipásztori kérdések. Ezekre együtt keressük a válaszokat és a megoldásokat.
Ugyanakkor személyes problémáik megoldásában is, ha ismerem őket, igyekszem a tőlem telhető módon segítségükre lenni. De azzal is számolnunk kell mindnyájunknak, hogy lehetnek olyan belső problémáink, amelyeket magunknak kell megoldanunk. Viszont ekkor is jó, ha legbizalmasabb barátunknak vagy lelkivezetőnknek feltárjuk az ügyet. Legalább meghallgatásra és tanácsra mindnyájunknak szüksége van.
Minden találkozásom alkalmával igyekszem éreztetni a paptestvérekkel, hogy minden ügyükben számíthatnak rám, és én is számítok rájuk.
