Szeretet és szolgálat a betegágynál is
Szerző: Toldi Éva
Fotó: Kovács Ágnes
„Nem a népszerűség a fontos, nekem nem az a népszerűség, hogy akik láttak a tévében, megszólítanak az utcán, hanem ha egy apró óvodás gyerek odajön hozzám a templomban, a nyakamba csimpaszkodik, szeretetre várva, s elsírja apró bánatát, mert megrakták otthon, vagy egy idős beteg ember megfogja a kezem, hogy imádkozzunk együtt, atya. A népszerűség mai értelemben nem fontos, a szeretet, az adás a lényeg. Meg a szolgálat…” –pár évvel ezelőtt egy rádiós műsorban hangzottak el ezek a szavak, melyek papi élete mottóját jelentették „az ország legismertebb papjának” – ahogy a médiumok világában emlékeznek róla –, azaz Lipp László atyának.
A rendszerváltás hajnalán el nem mulasztottam volna magam sem, hogy a rádió Vasárnapi újság műsorában felhangzó pár perces elmélkedéseit, igei üzeneteit meg ne hallgassam. Akkoriban, a rendszerváltozás körüli időkben különös súlya volt szavainak. Aztán, hogy a ’90-es évek elején a Honvédelmi Minisztériumban a tábori lelkészségek, a tábori püspökség szervezésével bízták meg, mint újságíró is találkozhattam vele.
Kemény ember volt, talán makacs is, mindenesetre akkor megértettem, hogy sokan – még paptestvérei között is – miért szólják meg úgymond „világias kommunikációja” miatt. Lipp László ugyanis egyáltalán nem volt „atyás” viselkedésű, határozottságában is laza volt, még beszédstílusában is, még akkor is, ha közben evangéliumi igékkel érvelt. Beszélgetésünk során pedig szinte kiprovokálta a vitát, hogy életszerű legyen a cikk, mondta. Be kell vallanom, a vitánk eléggé hevesre is sikeredett akkor, s bizonyos kijelentései, kifejezései szinte megdöbbentettek. Aztán eltelt néhány év, s olvastam a légi szertartásokról, melyet repülőgépén celebrált az ezüst-, aranylakodalmas házaspároknak, majd jöttek a légi temetések hírei, a papi focicsapat megszervezése s a gazdagréti templomépítés, az online hallgatható prédikációk, a blog-író pap naplójegyzetei. Elképedve és ámuló tisztelettel hallgattam, hogy maga festette a csöndes áhítat perceiben az épülő templom belső festményeit, hogy az épület mellett hospice-házat hozott létre a gyógyíthatatlan betegeknek, s hogy egyes tévéfilmekben még „színészi” szerepet is vállalt, hogy a képernyőn keresztül is evangelizálhasson. Részint az elismerés és csodálat, részint a méltatlankodás töltött el az éjszakai tévés telefonos beszélgetések során is, mint általában akkoriban mindenkit, aki hallott szinte forradalmi lelkipásztori kezdeményezéseiről. Ám minden ellenérzés megszűnt bennem, amikor közel tíz évvel a minisztériumi riport után a budai Szent Imre kórházban meglepetésszerűen, mint kórházlelkésszel találkoztam vele szembe. Alighanem akkor értettem meg, mit is jelentett számára a papi szolgálat, s mekkora empátiája volt az emberekhez.
Drága édesapám betegágya mellett álltunk idős édesanyámmal akkor. Apám tudta: hosszú szenvedésének utolsó állomása lesz az elkövetkező pár nap. Mikor anyámmal megérkeztünk hozzá, már kómás állapotban volt, morfiumot kapott orvosi utasításra, mert elviselhetetlen fájdalmai voltak. Mondták az ápolók, hogy egész délelőtt kiabált, jajgatott. Mindig deltás, izmos teste akkor pár óra alatt összeesett, olyan volt az ágyon, mint egy aszott kismadár. A haláltusáját vívta. Anyám és én fogtuk a kezét kétoldalról az ágy mellett, beszéltünk hozzá, régi emlékképeket idéztünk fel, s ő időnként a fájdalom ellenére elmosolyodott. Aztán egyszer csak megszűnt a hörgése, megállt a lélegzete, mosollyal az arcán készült átlépni a halál túloldalára. Riadtan futottam ki a folyosóra segítség után. S akkor a nővérke hívására megérkezett László atya. Látva mérhetetlen fájdalmunkat anyámmal, kérte, hogy együtt imádkozzunk apámért, hogy enyhüljön a szorítás a szívünkben. Ő mondta így… Majd feladta apámnak az utolsó kenetet. Fájdalmasan szép pillanat volt: a kenet és az elbocsátó ima után apám egy hatalmasat sóhajtott, mint akinek mázsás földi terhei lehullottak, s egyik szeméből egy kövér könnycsepp gördült végig az arcán. Csendben összefolytak könnyeink drága anyámmal, aki belém kapaszkodott. László atya végigsimította anyám arcát, bíztatón, jóságos mosollyal mondta: „Ne szomorkodjanak, az apuka már megérkezett a Jó Istenhez”.
Minden mozdulata, szava annyira emberi, meleg, szeretetteljes volt, mintha Krisztus járt volna a kórteremben az ő személyében.
Akkor értettem meg a bevezetőben idézett vallomását: „A szeretet a fontos, az adás. Meg a szolgálat.” Hogy a pap a jóságos Krisztus képmása legyen a templomban, az utcán, a futballpályán, a repülőgépen, a temetésen, a keresztelésen, az esküvőn, a halálos ágynál – s mindenütt, ahol csak megfordul.
