Találkozás Borza Miklós somogyszob-segesdi plébánossal
Fiatalokkal a Forrásnál
Szerző: Lőrincz Sándor
Fotó: Lőrincz Attila, Visnyei Katalin
Nem papnak készült; szakmunkásképzőbe jelentkezett, s végzett szakácsként egy diószüreten osztotta meg féltve őrzött titkát Somos atyával: úgy érzi, papnak hívja az Úr, és a gasztronómia helyett másféle öröm vár rá, a lelkek gondozása. Eldobta a fakanalat, és püspökének is jelezte szándékát. A történetet Borza Miklós, somogyszob-segesdi plébános elevenítette fel, amikor hívásról, hivatásról beszélgettünk.
Szendi érsek úr bérmálta a kaposvári srácot, akinek ma is fülébe csengnek a szentségfelvétel kapcsán mondott szavak:
„A bérmálás olyan, mint amikor valaki jogosítványt szerez. Nem teszi el a fiókba, hanem elkezd vezetni, és egyre jobban megy neki.” A nyakigláb kamasz megérzett valamit e bölcsességből, és nyomban mozdult a Hősök templomának akkori káplánja, Somos László (ma kaposfői esperes-plébános, a cigánytanoda vezetője) hívó szavára, aki ifjúsági hittanra invitálta a bérmálkozott fiatalokat. Az élet nagy dolgairól, a hit titkáról, a tisztaságról, a hűségről, a szerelemről szóló elmélkedések, tanúságtételek, az alakuló barátságok valódi közösséggé érlelték a csapatot, és különös színt és ízt vittek a borongós-esős, őszi péntek délutánokba.
– Rögtön éreztem, jó együtt lenni. Hittantáborokat, túrákat szerveztünk, sok élmény várt ránk, én pedig mint a szivacs a vizet, úgy szívtam mindent magamba – emlékezik Borza Miklós plébános. – Ekkoriban egyébként Somos atyán kívül Agg József esperes, valamint nagyanyám faluja, Gamás néhai plébánosának, Lubics Árpád atyának a lelkülete, prédikációja is rendkívüli módon hatott rám, és még inkább erősítette bennem a gondolatot: papnak hív az Isten. Ezt egyébként diószedés közben tudattam Somos atyával, aki nagyon örült bejelentésemnek, s nyomban elkezdtünk beszélgetni a papságról. Igen ám, de nekem nem volt érettségim. Beiratkoztam a Táncsics Gimnázium esti tagozatára, és így a szakmunkás-bizonyítvány mellé megszereztem az érettségit. Már akkor bebizonyosodott: nem kell nekem szakácsként dolgozni.
Borza Miklós részt vett egy Gamásról induló zarándoklaton, amelynek célállomása Esztergom volt, ő pedig a kántor lányával utazott együtt. Esztergomban találkozott Somos atyával, aki nyomban nekiszegezte a kérdést:
– Hogy döntöttél? Pap leszel vagy elveszed ezt a lányt?
– Dehogy veszem, dehogy veszem – hebegte a szándékosan zavarba hozott ifjú –, hiszen a lánynak van már barátja. Különben is: én a papi szemináriumba készülök.
Ugrunk néhány évet az időben, mivel egyenes út vezetett a papságig. Miklós atya azt tartja. Mindvégig érezte, hogy jól döntött, soha nem akart kibújni a felelősség súlya alól, és azóta is hiszi: amit tesz, az kedves Istennek, és őt is boldogsággal tölti el.
Balás Béla megyés püspök 2001-ben a kaposvári székesegyházban szentelte pappá. „Nem azt keresem, ami nekem hasznos, hanem ami másoknak van javára, hogy üdvözüljenek.” Ezt a Pál apostoli gondolatot választotta papi jelmondatának, s megpróbál így is élni, szolgálni állomáshelyén. A nagykanizsai káplánév után Somogyszobra került plébánosnak, és 2004-től – amikor elvonultak a ferences atyák –, Segesdet is megkapta. Az ősi települést, az egykori királynéi várost, amely egy időben az ország fővárosa volt, hiszen IV. Béla király a tatárok elől menekülvén innen irányította birodalmát. A ferences rendházban működött Somogy első patikája is, amely igencsak megérett a felújításra. Csodás freskói könnyen az enyészeté lehetnek, ha nem mentik meg őket mielőbb. A segesdiek egy patikamúzeumról álmodnak…
Jeles búcsújáró hely Segesd, amelynek Nagy- és Kisboldogasszony-napi búcsúján olykor-olykor ezernél is többen megfordulnak. A gyónás adta katartikus öröm kisimítja a ráncokat, és ragyogóvá teszi az elcsigázott arcokat. Az orgonaszó, az ünnepélyes szentmise pedig visszahoz valamit abból az áldott, édeni állapotból, abból a harmóniából, amit szeretnénk mindig érezni.
Idősek és fiatalok kedvelt helye Segesd, hiszen e szakrális környezetben rendezik meg évről évre az egyházmegye ifjúsági találkozóját. Lelkigyakorlatokat, hittantáborokat tartanak az ódon falak között, de érdemes ellátogatni a csodatévő kút melletti kápolnához, és betérni az Árpád-házi Szent Margit nevét őrző könyvtárba, múzeumi kiállítóhelyre, valamint nagyot sétálni a szociális otthonként működő Széchenyi kastély szépen gondozott kertjében is. A megyei önkormányzat intézményével egyébként különösen jó a kapcsolata a plébánosnak. Nemcsak azért, mert a kastélykápolnában rendszeresen miséz keddenként, hanem azért is, mert a kolostor egyik szárnyát ugyancsak az otthon használja.
Isten dél-somogyi hajléka – a püspökség jóvoltából – új tetőt és sárga ruhát kapott az elmúlt hónapokban. Most a templombelső felújítását fontolgatja a plébános, és abban bízik, hogy találnak rá pályázatot. Somogyszob és Segesd mellett Bolhás, valamint Kaszó- és Darvaspuszta is Miklós atyához tartozik; korábban pedig még a taranyi híveket is ő pasztorálta. Azt mondja: tulajdonképpen Darvaspusztán legjobb a templomba járók aránya: a negyven helybeli közül nyolcan minden misén ott vannak. Somogyszob 1300 katolikusából 70-80-an hallgatják az evangéliumot, Segesd 2300 katolikusából pedig százan. Az egyházi ünnepeken, a régiós találkozókon, a hazánk megújulásáért rendezett engesztelő imanapon, éjszakai virrasztáson természetesen megtelnek a padsorok.
November 24-én ismét ünnepet ül Segesd. Hetvenhárom évvel ezelőtt e napon mondta ki Grosschmid Sándor és Matzner Ilona a boldogító igent. Hogy ki volt Grosschmid Sándor? A világpolgár Márai, aki egy tehetős kassai család leányának, a zsidó származású Lolának fogadott örök hűséget e szép templomban. Lola itt vette fel a keresztséget is; keresztanyja Márai nagynénje, Hrabovszky Júlia volt. Az eseményt megörökítendő, a templomban táblát helyeznek el, és egy fénykép is falra kerül a népszerű íróról, a könyvtárban pedig konferencia zajlik a Márai-életműről.
Borza Miklós örül annak is, hogy a környéken sok a fiatal. Hat csoportban tanít hittant, s a közelmúltban a kaposvári katolikus iskolásokkal vett részt a „Gyerekmaroson”. A plébános szerint nem a hittankönyvek igazságai, hanem az ifjak elé élt példa alapján lehet leginkább felkelteni bennük a vágyat Isten országa, a hit titka iránt. Ha hiteles a közvetítő, akkor természetessé válik a természetfeletti. Életünk szenvedéseivel, megpróbáltatásaival, gyengeségeinkkel a valós világot ismerik meg, miközben azt is megtudják-megtapasztalják: érdemes jónak lenni, s türelmesnek és állhatatosnak a kereszthordozásban. Miklós atya is vallja VI. Pál igazát: a mai világnak nem tanítókra, hanem tanúságtevőkre van szüksége.
Különösen aktuális e kérdés, most, a Papok Évében, mi ad erőt a 21. század lelkipásztorának? Borza Miklós szerint az, hogy szavakkal és tettekkel is hirdetheti az örömhírt, hogy pasztorálhat az oltárnál, a családban, a betegágynál, a katedrán, s a karácsonyi pásztorjáték előadására összegyűlik a falu apraja és nagyja; hogy visszavezetheti a fiatalokat a Forráshoz, hogy a keresők is bekopogtatnak hozzá, hogy soha nem késő egyházilag rendezni a házasságot…
De erőt ad egy-egy lelkigyakorlat, papi rekollekció is, no meg a Szentírás, a zsolozsma, a rózsafüzér, a szentségimádás, az elmélkedés kegyelemfolyama, valamint az ökumené tapintható jelenléte a településeken. És az, hogy ő is készítheti szolgálatára Pétert, az ország egyetlen cigány kispapját, aki már katolikus gimnazistaként is második otthonának érezte a templomot...
No meg az a tudat, hogy Isten mindig tudja, mit akar.
Borza atya meghatottan mesélte: megtudta, hogy az egyházközség hetven feletti képviselőtestületi tagja bekerült a kórházba, és élet-halál között fekszik az intenzív osztályon. Rögtön kocsiba ült, s még szerencsére időben érkezett. Ugyan állapota miatt nem tudott a magatehetetlen beteggel kommunikálni, de feladta neki a betegek kenetét és hosszasan imádkozott érte. A bácsi hálás volt az imáért, amit ugyan érzett, de akkor képtelen volt megköszönni. Visszatért az életbe. Meggyógyult, és azóta is rendületlenül jár a misékre, a különféle egyházi programokra. És a polgári körbe, amelynek ő az egyik vezetője.
