Az élet szép…

– A nyíregyházi rendház országos központja lett a rendnek. A hazánk északkeleti csücskében található nyírségi város vonzáskörzete szociálisan az ország leghátrányosabb területe.

– Igen, ez volt az egyik oka a nyíregyházi letelepedésnek, továbbá kihívásnak tartottam a fiatal egyházmegye pasztorális munkájához való csatlakozást. Láttam, hogy itt nagyon kevés a szerzetes, és nagyon szimpatikus volt már akkor is Bosák Nándor megyés püspök atya.

– A Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye betegpasztorációs feladatát is ellátja, amely az egyházmegyén belüli 15-16 kórház lelkigondozói szolgálatának megszervezését jelenti. Mit jelent a betegeknek a kamilliánus családtagok jelenléte az intézményekben?

– 15 év alatt 105 kamilliánus család jött létre 2000 taggal. A laikus testvérek egy bevezető tanfolyam után kórházakba járnak beszélgetni, vigasztalni a betegeket. Vannak, akik önmaguktól látogatják a magányos betegeket a kórházban, meleg teát, kávét, ennivalót visznek, éssegítséget nyújtanak az embereknek. De ruhaosztásban is besegítenek. Ma is 16-18 tonna bútorszállítmány érkezett, és egy nap alatt minden gazdára talál a munkatársaink segítségével. Eddig kb. 8500 tonna szállítmány érkezett Ausztriából a kolostorba, amiből nemcsak ez a régió, hanem az ország más területén élő szükséget szenvedő családok, intézmények is részesülnek. Hetente 150 rászoruló ember tűnik fel a kolostor előtt pénteken délben, akkor van a kenyér-napunk, és 150 kg kenyeret osztunk ki.

– A rendház vásárolja vagy a pékek ajánlják fel?

– Nem a rendház. Én rendszeresen koldulni megyek Ausztriába, igaz, a kenyeret kedvezményesen kapjuk.

– Egy társadalmat minősíti, ahogyan az idősebb generációról gondoskodik. Betegpasztorációval foglalkozó szerzetesként mi a tapasztalata, milyen a magyar társadalom e tekintetben? Hogyan gondoskodunk betegeinkről, az idősebb nemzedéktől?

– Nagyon magányosak az öregek ebben az országban. A fiatalok elmennek, magukra hagyva idős szüleiket, nagyszüleiket. Rendszeresen látogatjuk a magányosokat 30 városban, 19 intézményben. Nyíregyházán 5 szociális otthonba járok szentmisét bemutatni. Nagyon fontos lelkipásztori feladatnak tartom az idősekkel való törődést. Minden évben karácsony előtt Grazból 14-15 tonna élelemmel teli nagy szállítmányt kapunk, és minden öregembernek – kb. nyolcszázan lehetnek– átadunk egy karácsonyi csomagot.

– Igen, Uram! – ez a címe annak az elmélkedéssorozatot összefoglaló könyvének, amely a megjelenése óta 19 kiadást ért meg. Ezen kívül még több kiadványát olvashatjuk, ezekben a szenvedésről, szolgálati tapasztalatairól szól. A gondolatok abban a kritikus állapotban fogalmazódtak meg Önben, amikor nem volt biztos abban, hogy felépül-e súlyos betegségéből.

– Gimnáziumi igazgató voltam, amikor a nyári szünetben lementem a tornaterembe és ott balesetet szenvedtem. A műtét során fertőzést kaptam, és kétalkalommal kerültem a klinikai halál állapotába. Nagyon súlyos beteg voltam. A betegség végén kezdtem könyveket írni.

– Ebben a könyvben megakadt a szemem az egyik fejezet címén: „Szép a világ”. Nem különösebben a körülményen, amelyben született ez a mondat. „A világ szép – ezen mit sem változtathatnak a „keresztöltések”…, „…kincseket rejt…, egészében az emberért van… A világ nincs kihajítva saját meghatározatlan, céltalan létébe. Isten vele van, célba irányítja a madár röptét, és virraszt az ember akarata fölött…” Hogyan jut el az ember egy ilyen szemlélethez, amikor tudatában van annak, hogy nem sokáig élhet?

– Megtanultam beteg lenni, de ez nagyon lassan ment. Nekem is fel kellett nőnöm a betegségemhez. Akkor az ember hálás mindenért, az emberek jóságáért, a világ szépségéért. Amikor az ötödik-hatodik hónapban meg tudtam tenni az első lépéseket, szintén nagyon hálás voltam. Mint papnak, vallásos embernek természetes volt az, hogy hálás szívvel reagálok a szenvedésre.

Ezek a gondolatok valójában egy különleges eset kapcsán fogalmazódtak meg bennem. Egy kórteremben kb. húszan voltunk, én abba a sarokba kerültem, ahol a haldoklók feküdtek. Képeket vetítettek nekünk a csodálatos világról. A muzsika, a képek látványa még egyszer elmondta nekünk, hogy gyönyörű az Isten világa! Majd néhány perccel az előadás után nem messze tőlem egy ágyban meghalt egy férfi. Látni, hogyan hal meg egy ember egy modern kórházban, látni, hogy a tudomány tehetetlen, és nem tudod, te mikor kerülsz sorra, mikor kell elhagynod ezt a világot, ez borzasztó élmény volt…, és mégis szép élni ebben a világban.

– Félünk a szenvedéssel, a testi-lelki fájdalommal járó haláltól. Mégsem érzem méltatlannak ezt a befejezést, hiszen Ön személyes tapasztalataiból és szolgálatából adódóan számtalan esetben a haldoklók kezét fogva kísérte őket a halál kapujáig, de mondhatjuk azt is, hogy az örök élet kapujáig. Gots atya, a szóban forgó könyvet olvasva érezhető, hogy hihetetlen mélységeken keresztüljutva fogalmazódott meg Önben az, amit a könyvben is leír, hogy: „Mivel ez a világ szép, van valami még szebb. Mivel az élet nagyszerű, azért nyitott fölfelé, kész kitárulni nagyobb intenzitásra és tökéletességre. Ez történik meg a halálban.”

– Az ember azt érzi, hogy a halál nem egy katasztrófa, hanem átmenet Istenhez. Tudnunk kell, hogy ott szebb lesz…, és ha az ember igent mond a keresztre, sőt a halálra, akkor ezzel a pozitív gondolattal hálás lesz a halálért is. Sok haldokló embernek fogtam a kezét az utolsó pillanatokban, és bátorítottam őket: testvérem, tarts ki, szebb lesz neked ott az élet. ettől megnyugodtak. Volt egy nap, amikor a kórházban haldoklóként feküdtem. Láttam, ahogyan jönnek hozzám elbúcsúzni az atyák, a provinciális atya, a testvérek, orvosok, mégis egészen nyugodt voltam. A második érzés, amit éreztem akkor: jöhet bármi, csak beleesni tudok az Isten kezébe a halálban.

– „A világ szép, de a halál még szebb.”