„Nem fog ártani nektek semmi” (Lk 10,19b)
Máltai kaland
Szerző: Katona Marianna
Fotó: Léphaft Pál
Málta szigetének kis házaiban nagy volt a sürgés-forgás.
– Gyertek! Nemsokára ideérnek az idegenek, akiknek hajóját szétzúzták a hullámok. Fegyvereik is vannak! Az asszonyokat és a gyerekeket rejtsétek el! – kiáltotta a hórihorgas Arkusz, akinek rekedt hangjától még az én vastag bundámon is feláll a szőr. Nem is álltam meg ugatás nélkül. – Hallgatsz mindjárt! Te… – csapott felém szőrős kezével, de már nem tudta befejezni, mert a távolból emberek közeledtek.
Eléjük futottam. Hát elég furcsák voltak: hangosak és vizesek. A hasuk pedig meglehetősen horpadt, vagyis ők sem kaptak rendesen enni az utóbbi időben. Ettől valahogy szimpatikussá váltak a számomra. Különösen az egyikük. Ami a méretét illeti, nem nőtt túl nagyra, és szőre sem volt sok, de egyből észrevettem, milyen kedvesen néz rám. Még meg is simogatott. Pedig én legtöbbször csak az emberek talpát kapom az oldalamba.
– Békével jöttünk! – kiáltotta a vezetőjük. – A hajónk összetört, mi magunk is alig menekültünk meg.
„Szóval ezért ilyen ázottak” – futott végig az agyamon, míg körülszaglásztam őket. Arkusz közben mézes-mázas hangon a tűz köré invitálta őket.
– Maradjatok nálunk, amíg jóra nem fordul az idő! – ajánlotta. – Addig is tartsatok velünk! Közben elmondhatjátok a történeteteket.
Egyesek a tűz köré telepedtek, mások kissé távolabb ültek le. Én közöttük szaladgáltam. A barátom – tudjátok, aki megsimogatott – éppen rőzsét gyűjtött, amikor észrevettem, hogy a száraz fűcsomó között egy vipera rejtőzik. Nem látszott, de én éreztem a szagát.
– Vigyázz! Megmar a cudar! – csaholtam, de ő sajnos nem értette. „Szegény barátom! – gondoltam magamban. – Láttam már ilyet! Akit ez a »hason csúszó« megharap, annak vége!” De ő nem nagyon izgatta magát. Bár a többiek rémülten kiáltva ugrottak hátra, ő nem mozdult.
– Ez az ember biztosan gyilkos – súgta oda Arkusz a mellette állóknak. – Kimenekült ugyan a tengerből, de az igazság nem hagyja életben.
Persze ebből én semmit sem értettem, csak annyit, hogy Pál – mert a többiek így hívták a barátomat – nem fogja megérni a reggelt. Ezért szorosan a lábához bújtam, hogy megvigasztaljam. Ő meg csak megrázta a kezét, mintha valami szemetet rázna le magáról, s a kígyó a tűzbe esett. Aztán leült mellém és simogatni kezdett.
„Milyen kár, hogy nem sokáig simogat már. A fülem mögött nagyon jól esne…” – gondoltam magamban sóvárogva, s szemem sarkából az embereket figyeltem. Ők meg minket néztek, mintha csak azt várták volna, hogy mi fog történni. De semmi sem történt. Ettől még jobban megdöbbentek, én pedig még közelebb húzódtam barátomhoz, és szívem mélyén gazdámmá fogadtam. Nem tudom, miért, de valahogy éreztem, hogy semmi baja sem lesz. S így is történt.
– Biztosan valamilyen isten! – súgta oda Arkusz a többieknek, miközben sokatmondóan bólogatott. „Ha az, engem nem zavar!” – gondoltam magamban, csak az aggasztott némileg, szoktak-e az ilyen istenek enni? Mert ha igen, akkor talán a kutyájuk is kaphat egy-két finom falatot. De mi van, ha nem?
Amíg ezen töprengtem, a gazdag Publiusz szolgálója érkezett hozzánk, hogy meghívja az idegeneket házába. Úgy döntöttem, velük megyek, hátha csurran-csöppen valami nekem is.
Publiusz apja jó ideje betegeskedett már. Pál bement hozzá, és mikor kijött, mindenki ujjongott, és úgy körülvették, hogy alig fértem hozzá. Pedig ő az én gazdám! Valami olyasmit mondogattak, hogy Publiusz apja csodás módon meggyógyult, s hogy az én gazdám gyógyította meg.
– Nem én, az Úr gyógyította meg a beteget! – mosolygott Pál, s elkezdett beszélni az embereknek az ő Istenéről. Bevallom, sosem hallottam még ilyen szép beszédet embertől. Kár, hogy nem mindent értettem, hiszen én csak egy falusi kutya vagyok. De az biztos, hogy soha senkinek nem volt még ilyen gazdája, mint nekem, s ilyen Ura, mint Pálnak.
