„Nem fog ártani nektek semmi” (Lk 10,19b)
Máltai kaland
Szerző: Katona Marianna
Fotó: Léphaft Pál
Málta szigetének kis házaiban nagy volt a sürgés-forgás.
– Gyertek! Nemsokára ideérnek az idegenek, akiknek hajóját szétzúzták a hullámok. Fegyvereik is vannak! Az asszonyokat és a gyerekeket rejtsétek el! – kiáltotta a hórihorgas Arkusz, akinek rekedt hangjától még az én vastag bundámon is feláll a szőr. Nem is álltam meg ugatás nélkül. – Hallgatsz mindjárt! Te… – csapott felém szőrős kezével, de már nem tudta befejezni, mert a távolból emberek közeledtek.
Eléjük futottam. Hát elég furcsák voltak: hangosak és vizesek. A hasuk pedig meglehetősen horpadt, vagyis ők sem kaptak rendesen enni az utóbbi időben. Ettől valahogy szimpatikussá váltak a számomra. Különösen az egyikük. Ami a méretét illeti, nem nőtt túl nagyra, és szőre sem volt sok, de egyből észrevettem, milyen kedvesen néz rám. Még meg is simogatott. Pedig én legtöbbször csak az emberek talpát kapom az oldalamba.
– Békével jöttünk! – kiáltotta a vezetőjük. – A hajónk összetört, mi magunk is alig menekültünk meg.
„Szóval ezért ilyen ázottak” – futott végig az agyamon, míg körülszaglásztam őket. Arkusz közben mézes-mázas hangon a tűz köré invitálta őket.
