Cikkek listázása

A Magyar Máltai Szeretetszolgálat Debreceni Csoportja

Hálaadás és emlékezés

Szerző: Kovács Ágnes

Van-e annál elesettebb ember, aki űzött vadként menekül az idegenbe, új hazába, szabadságban bízva, utazótáskába pakolt élettel, hátrahagyva mindent, otthont, hazát, szülőt, gyermeket…, akit pár nap múlva várnak haza szülei, de a búcsúzásnál nem mondhatta meg, hogy soha nem tér vissza…, lehet-e valaki elesettebb nála…?
„A hit védelme és az elesettek segítése” – a 20 éve önálló egyesületként bejegyzett Magyar Máltai Szeretetszolgálat – jelmondatát hűen tükrözték azok a debreceni lakosok, akik 1989-ben a temesvári eseményekre kirobbanó romániai forradalom körüli időkben az erdélyi magyarokat, az elesetteket segítették.

Jézus úgy tanított a szeretetről, hogy közben tökéletesen élte is azt. Mint mondta, nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint aki életét adja barátaiért, s ő valóban odaadta életét. Akit megragad ez a tapasztalat, az nem tud közömbös maradni a szenvedők és nélkülözők láttán, elkezd szolgálni. Keresi annak a módját, hogyan tudna leghatékonyabban jót tenni. A debreceniek 20 évvel ezelőtt menekültek százait fogadták be, otthont, munkahelyet, szerető közösséget biztosítva az elesetteknek.

A szeretetben nem volt határ…

Fodor András plébános nevét – 1989-ben a debreceni Szent Anna Plébánia káplánjaként, a Svetits Intézet hittanáraként – nagyon sokan ismerték, és ma is hálával gondolnak rá. Mindenkinek segített, aki csak hozzá fordult:

– 1988. február 2-án délután, Szegedről visszaérkezve Debrecenbe, a Szent Anna Plébánia kapualját emberekkel teli találtam. Hamar kiderült, hogy a határon túlról jöttek. Az állították, bemondta a Kossuth Rádió, hogy Magyarországon befogadják a menekülteket. Voltak már a városban különböző helyeken, de sehol sem kaptak segítséget. Első pillanatban én is bizonytalan voltam, mi lesz ebből, ha én itt a plébánia épületében menekülteknek adok helyet? De az emberek ott voltak, közeledett az este, és nem tudtak hova menni. A plébánia templom felőli, kápláni szárnyán minden lehető helyet szálláshellyé alakítottunk még aznap estig. A Svetitsből, ahol hittanár voltam, szereztem néhány használaton kívüli vaságyat, meg pokrócokat – estére mindenkinek volt fekvőhelye, akkor is, ha a saját nagykabátjával tudott csak takarózni. A saját szobámban is aludt vagy négy férfi a szőnyegen. Alighogy mindenkinek helyet találtunk, megint csöngettek. Ekkor győződtem meg arról, hogy tettemből nem lehet nagy baj, mert a rendőrök hoztak újabb négy személyt, hogy a határőrök fogták el őket, és nincs hova menniük. Másnap a templomba járó híveket kértem, hogy aki tud, átmenetileg fogadjon be menekülteket, mert a plébánián már nem férnek el. Hivatalos helyekről – megyeháza, Állam-egyházügyi Hivatal – rosszalló megjegyzéseket kaptam, de ekkor már hallottam hasonló budapesti hírekről is, így nem foglalkoztam velük, hanem kerestem a módját a hatékony segítségnyújtásnak. Néhány nap múlva megkezdte működését az Idegenrendészeti Hivatal, ahol egy kis „menekültigazolványt” kaptak. Elszorult a szívem, amikor láttam, mennyire örülnek a magyar szövegű „dokumentumnak”. Majd a város is kialakított néhány óvodai, bölcsődei befogadóhelyet.

A hívek hozták az adományaikat, élelmiszert, ruhát – amivel segíteni tudtuk a hozzánk fordulókat. Sokakat elhelyezhettünk azoknál a híveinknél, akik nagyobb lakással rendelkeztek vagy volt hétvégi házuk.

Hetenként tartottunk számukra egy összejövetelt a templom hittantermében, hogy ügyes-bajos dolgaikról beszélhessenek – egymást is segítve így az ügyintézésben. Hazai és külföldi felajánlásokból sokaknak tudtunk segíteni, hogy hajlékhoz jussanak. A szegedi püspökségről is kaptunk pénzbeli segítséget, így lakótelepi lakásokat vagy Debrecen környéki falvakban házakat tudtak venni a kapott segítségből.

1989. december 23-án este Kozma Imre atya televízión keresztül bíztatta a menekülteket, hogy forduljanak a Magyar Máltai Szeretetszolgálathoz. Az volt a nagy meglepetés, hogy ebben a nyilatkozatban Debrecen neve is elhangzott, hogy itt is van „képviselete” a Szeretetszolgálatnak. Fel akartam hívni dr. Csiba László barátomat, hogy mit tud erről, hol van ez a „képviselet”, itt a plébánián vagy nála a Klinikán. De alighogy elhangzott Kozma atya bejelentése, elkezdett csörögni a telefon, hogy hova hozhatják az adományokat. Azon az éjszakán semmit nem aludtunk. A menekültek ott nézték a folyosón a kitett tévékészüléken a temesvári események híreit. És segítettek a folyamatosan érkező adományok pakolásában. Az akkor még Béke útja névre hallgató Szent Anna utca mindkét oldala végig tele volt taxival, akik pillanatok alatt felszerelték a plébánia tetejére a CB-antennát, hogy tudjunk egymással kommunikálni. Sorra pakoltuk meg a taxikat adományokkal, amiket vittek Nagyváradra és környékére. A következő este (Szenteste) Csehszlovákiából érkezett egy cukorral és liszttel megrakott autóbusz, a felvidéki magyarok küldték, hogy juttassuk át Erdélybe.

Így kezdődött. Hivatalosan csak 1991-ben alakult meg a Magyar Máltai Szeretetszolgálat Debreceni Csoportja, mert addig nem értünk rá magunkkal foglalkozni. Meggyőződésem, hogy Debrecen hitélete itt, ezekből a napokból vett új lendületet. Híveink megtapasztalták a tevékeny szeretet jó ízét, és az Élet ebből fakad.

A teljes cikk >>>

Legfrisebb szám
Legfrissebb szám fedlapja
2010. június
Tartalom >>>