Gondolatok egy nagyböjti lelkigyakorlaton
Aranymosók
Szerző: Jakubecz Márta
Fotó: Lambert Attila
Kinn még éles a levegő, nyoma sincs enyhülésnek. Nagyböjti előkészület itt, a hegyen. A lelkigyakorlatos ház kápolnájában a szentségi Jézus előtt térdelünk. Őszinte megnyilatkozások hangzanak el, itt senki sem szégyenli egymás előtt a szenvedéseit, és azt, hogy nagy szüksége van Isten kegyelmére. Mint mindig.
Nagyböjt. Beleállunk a képzeletbeli folyóba, hogy tisztára mossuk a lelkünket. Akként próbálunk a negyven nap alatt „megtisztulni”, lélekben a húsvétra készülni, mint ahogy Mécs László az Alázat című versében írja:
„Aranymosónak álltam életem folyójába…”
Nekiállunk hát „aranyat mosni”: kihozni magunkból az értékeket, és megtakarítani azokat a rájuk rakódott szennytől, kisebb-nagyobb bűntől.
A lélek nagytakarítása a lakástakarításához képest igényesebb feladat. Előttünk ott van ugyan a képzeletbeli folyó, de először bele kell lépni, ez az első tennivaló: az elhatározás. A bűnbánat tiszta vize adott. Aranymosóként az aranyunk is reális valóság: belső lelki kincseink, melyeket befedett a bűn, a mulasztás és fásultság pora. De azokat valahogy tisztára kellene mosni! Meríteni kellene a vízből, a fényből, az erényekből, mert csak azáltal fénylenek fel bennünk. Mécs László így ír a fent idézett vers folytatásában:
„Meríteni próbáltam a jóságból és szeretetből.
Egy kanál csak kanálnyit meríthet a tengerből,
egy jánosbogár csak bogárnyit csenhet a napfényből,
én ember vagyok s csak embernyit meríthetek Istenből!”
Nagyböjti feladatként egészen felemelő, ha sikerül akárcsak egy „bogárnyit csenni” a Fényből, és „embernyit meríteni Istenből”, majd ezek segítségével mint „takarítási eszközökkel” kimosni az aranyat lelkünk folyójában.
A kereszténység legnagyobb ünnepére készülődve nem is lehet más és szebb célkitűzésünk, mint hogy az életünk bűnbánati folyójában álljunk, és emberi korlátainkhoz mérten „merítsünk Istenből”.
Istenből meríteni azonban nem csupán megnyugvás vagy öröm, hanem jézusi szenvedés is, hiszen ha a Krisztus-arcot keressük, nemcsak az öröm átélői leszünk, hanem a szenvedésé is. De a keresztény szenvedés nem keserű mégsem, hanem boldog, mert nem öncélú – mások javát szolgálja, mint Pál apostol vallja: „Örömest szenvedek értetek… az egyház javára” (Kol 1,24).
A nagyböjtben végigelmélkedjük majd Krisztus szenvedéseit, és elcsendesedünk a kereszt árnyékában. Ez a kereszt melletti elcsendesedés valamiképpen mégis összefonódik az örömmel, és nemcsak nagyböjt negyedik vasárnapján, hanem úgy, hogy a szenvedés léte ne vegye el a kedvünket, hanem nagyböjtben is lelki gyümölcsöket, örömteljes megnyugvás hozzon. Belon Gellért püspök nagyon érzékletesen ír erről:
„De valahogy úgy kellene a keresztény léleknek állnia a szenvedés érthetetlen sötétsége előtt, olyan örvendező lélekkel, mint ahogy a kotló alól való tojások lámpázásánál a gazdasszonya akkor örül, ha a tojáson felfedezi a sötét pontot – mert tudja, hogy ebből egyszer élet lesz. Az árnyék az élet jele.”
A tojáson levő sötét pont az élet jele. Ugyanígy a kereszt félelmetesen sötét realitása nem a rémületet kell, hogy felkeltse a lelkünkben, hanem a reményt, az élet diadala, a feltámadás dicsősége utáni vágyat!
A kápolna homályában térdelünk. Senkinek sem akaródzik elmenni. Jó itt lenni. A mellettem lévő asszony vajon mire gondolhat ebben a sűrű csendben? Fekete ruhában van, a fiát gyászolja. A másik oldalamon az a fiatal lány, aki tegnap a gyóntatás előtt egy kis útbaigazítást kért tőlem. Utána örömmel újságolta, hogy úgy érzi, alapos bűnmegvallást végzett. Arcán felszabadult öröm volt: a megtisztulás emelkedettsége. Amott az özvegyasszony, aki tegnap este elmondta, hogy negyvenhét éven át sikerült kitartania a szentségi házasságban, holott a férje mindennap részeg volt, s emiatt durván bánt vele. De hűséget esküdött neki, nem hagyhatta el… Tisztelettel teli csodálattal nézek felé.
Ezek a lányok-asszonyok most mindannyian az Oltáriszentség elé hozták terheiket…
A világi nők lelkigyakorlatára jöttünk ide, hogy az élet kinti zajától elvonulva találkozzunk Istennel, és magunkba szálljunk a csendben. Ha elmegyünk innen, ismét családi gondok és különféle, felelősségteljes hivatásbeli kötelességek várnak ránk. Ám most még a szentségi Jézus vendégei vagyunk. A magunk módján merítünk „embernyit” Istenből, hogy a mindennapokban ki tudjuk majd mosni az aranyat életünk folyójában.
