Cikkek listázása

Monasztikus találkozó Pannonhalmán

Isten mindent felülmúló elsőbbsége életünkben

Szerző: Fehérváry Jákó OSB

Fotó: Nádai Fidél OSB

A Magyarországon élő monasztikus szerzetesek csapata maroknyi ugyan, de nagy az elkötelezettség, hogy a monasztikus szerzetesség értékeit egymással megosszuk, és a magyar egyházban élővé és jelenvalóvá tegyük. Ez a vágy és elkötelezettség hívta életre néhány éve a monasztikus férfi és női közösségek éves találkozóját, amelyet idén június 11-12-én a Pannonhalmi Bencés Főapátság látott vendégül. Az idei találkozón részt vettek a magyarszéki karmelita nővérek, a pálos nővérek Erdőkürtről, a budakeszi vizitációs nővérek, a kismarosi ciszterci nővérek, valamint a dámóci görög katolikus szerzetesek, Fülöp hajdúdorogi püspök atya vezetésével, illetve pannonhalmi és bakonybéli bencések.

A találkozót minden évben más szerzetesközösség látja vendégül, ezzel lehetőséget teremtve arra is, hogy egymás konkrét életét jobban megismerjük, egymás imádságában részt vegyünk, és így mélyebb kötődés és szolidaritás alakuljon ki a Magyarországon magukat monasztikusnak valló közösségek közt.

A találkozók egyrészt továbbképzési lehetőséget jelentenek: a meghívott előadók egy-egy konkrét, a monasztikus életet érintő témát dolgoznak fel, melyeket aztán csoportos beszélgetések során a résztvevők közösen továbbgondolhatnak. Ez a közös képzési forma talán arra is alkalmat teremthet, hogy a szerzetesközösségek rátaláljanak arra a közös evangéliumi alapra, amely az egyes rendek sokszínűségén túl összeköti őket.

Ugyanakkor az informális találkozások, együttlétek alkalmat teremtenek arra is, hogy a nagy távolságok miatt néha meglazuló testvéri szálakat szorosabbra fűzzük, megismerkedjünk egymás örömeivel, nehézségeivel, az összetartozás humánus szálait is tápláljuk, erősítsük.

Az idei találkozó meghívott előadója Enzo Bianchi, az Észak-Olaszországi bose-i ökumenikus szerzetesközösség alapító perjele volt. Két előadásában szólt a nyugat-európai szerzetességet érintő válságról, amely – értelmezése szerint – nem spirituális válság, hiszen korunk szerzetesei nagy elkötelezettséggel és odaadással élik Istennek szentelt életüket. Mégis gyakran azt látjuk, hogy szerzetesi – monasztikus szerzetesi – életmódunk megszűnt beszédes jel lenni a világ és az Egyház számára. A szerzetesi életnek pedig prófétai életnek kell lennie: ezt a prófétaságot az eredeti, biblikus értelemben kellene vennünk, amelyben a próféta szavai, tettei és egész élete Istent és Isten szavát beszéli el, mondja el a világ számára. Így kellene, hogy Jézus élete váljon láthatóvá, áttetszővé a mi monasztikus életünkön keresztül is. Ezt a jézusi életmódot pedig két dolog jellemezte: az önként vállalt nőtlenség, valamint a közös élet. Szemben korának rabbinikus előírásaival, Jézusnak nem volt felesége, illetve tanítványai, az apostolok életközösségében hirdette – elsősorban életén keresztül – a beköszöntött Isten országát. Enzo testvér szerint a partikularizmus ideje múlóban van a szerzetesség életében, s a Nyugat-Európában tapasztalt radikális létszámbeli csökkenés, utánpótlási gondok csak megerősítik ezt a megállapítást. A keleti egyház szerzetességéhez hasonlóan vissza kellene találnunk ehhez a közös alaphoz, ahol kevésbé fontosak az egyes közösségek sajátságos szolgálatai, jámborsági gyakorlatai, az alapító karizmájára való hivatkozás, sokkal inkább a cölibátusban és a vita communisban testet öltő jézusi életforma elsöprő ereje. Természetesen ez nem uniformizálást jelent, hanem az egy közös alapból kinövő, közösségenként változó sokszínűséget. A sajátos szolgálatokhoz, intézményekhez való ragaszkodást is érdemes okosan és az idők jeleire figyelve felülvizsgálni: jézusi életformánk testet ölthet bizonyos szolgálatokban, azonban ezek gyakran egy-egy korban jelentkező, múlékony társadalmi szükségletekhez kötöttek, szerzetességünk mélyén nem ez vagy az a diakónia húzódik, hanem Isten mindent felülmúló elsőbbsége az életünkben. Nem véletlen, hogy a szerzetességre vonatkozó szentszéki és pápai tanításban egyre nagyobb szerepet kap a monasztikus életforma példaszerű jellege az egész szerzetesség számára: a cölibátus és a közösségi élet, valamint a lectio divina állhatatos végzése jellemzi ezt az életformát, minden külső célkitűzést megelőzően: mint ilyen lehet alapminta minden önmagát szerzetesinek valló közösség számára – húzta alá Enzo testvér. Ez a gondolat különösen is jelen van XVI. Benedek pápa tanításában.

A teljes cikk >>>

Legfrisebb szám
Legfrissebb szám fedlapja
2010. június
Tartalom >>>