Pappá szentelésének 65. évfordulóját ünnepelte Nagy Ferenc
Életet adni Krisztusért
Szerző: Mácsai Kornélia
Fotó: Szalézi fotóarchívum
Nagyon sokat panaszkodunk ma: ki az egészsége, ki az elrontott élete miatt, ki csupán azért, hogy panaszkodjon. Egyre kevesebbszer hallunk bizakodó, reményteli szavakat. Nagy Ferenc szalézi szerzetes pappá szentelésének hatvanötödik évfordulóját ünnepelte 2009. június 3-án. A most 89 éves atya az Újpest-megyeri Nagyboldogasszony-templomban teljesít plébánosi feladatokat immár 17 éve. Élete a Jóisten gondviselésének és az Istenre figyelő ember bizalmának, szeretetének példája, hiszen Az, akiben bízik, számos alkalommal csodásan vezette ki a nehézségekből, ő pedig ma is fiatalokat meghazudtoló energiával hirdeti a család, a szeretetteljes közösség fontosságát mindenkinek, akivel csak találkozik. Tőle meg lehet tanulni az istenkövetést, a derűt és a bizakodást.
„Akasztón születtem 1920. október 13-án. Tizenegyen voltunk testvérek, három kiskorában meghalt, négyen még most is élünk. Két testvérem is kémiatudós lett” – kezdi a beszélgetést Ferenc atya, aki elmondta, hogy a nagy szegénység ellenére is szeretetben és hitben nevelte őket borbély édesapja és a postahivatalban dolgozó édesanyja.
Akasztón kezdte a tanulmányait a helyi elemi iskolában, majd a szülei Kiskőrösre íratták a polgáriba. Édesapja a kiskőrösi ellátásáért egy zsák búzát fizetett havonta az egyik osztálytársának, akinél lakott, de aztán az az egy zsák búza is kellett az egyre növekvő család számára. Így kezdett el elég korán dolgozni ahhoz, hogy folytathassa a tanulmányait. Ekkor már tudta, hogy Isten papnak hívja – ehhez azonban gimnáziumi érettségit kellett tennie. A papi hivatást már nagyon korán érezte magában. Édesanyja a verbiták missziós lapjából olvasott neki történeteket, majd később ő maga is olvasta ezeket. Ezért akarta eleinte a missziós hivatást választani, amit olyannyira komolyan vett, hogy az osztálytársai hittérítőnek csúfolták. Ha nem is a klasszikus formában, de végül mégis hittérítő lett: élete során fő feladatának tekintette és tekinti ma is azt, hogy az embereket Istenhez vezesse.
„Az újpesti, Baross utcai szalézi intézet a Szív újságban hirdette, hogy fölvállalnak polgárit végzett fiúkat, hogy felkészítsék őket a gimnáziumi tanulmányokra. Egy év alatt kellett elvégezni a négy osztályból a különbözetit és az ötödik osztály anyagát teljesen. A szaléziak tartottak egy házi próbavizsgát, ahol csak hármunkat engedtek tovább, hogy Esztergomban letegyük a különbözeti vizsgát. A hatodik osztályba újra visszakerültem a szalézi kollégiumba, és az újpesti Könyves Kálmán Gimnáziumba írattak be újabb különbözeti vizsgával, mert ide kellett az olasz nyelv, amit én addig nem tanultam. Meg ez reálgimnázium volt – az esztergomi meg, ahova készültem, humán.” A gimnáziumi tanulmányokban sem tudták a szülei anyagilag segíteni, így eleinte „bögrés diákként” kapta a mindennapi falatokat, majd egy pék családjához költözött, ahol a kamrában lakva sokszor a patkányokkal gyűlt meg a baja. Ekkor fiatalabb diáktársait korrepetálva kereste meg a tandíjra és a tankönyvekre való pénzt.
„Érettségi után beadtam a jelentkezésemet a szaléziakhoz, az akkori rendtartományfőnök úrhoz, és a biztonság kedvéért beadtam a kalocsai érsekséghez is, akik szintén hirdettek felvételit.” Végül az egyházmegyés papságot választotta, így kezdte meg tanulmányait a kalocsai Hittudományi Főiskolán. 1944. június 3-án a Kalocsai Székesegyházban Grősz József kalocsai érsek szentelte pappá. Ebben az évben, októberben született legkisebb öccse. Első állomáshelyén egy Hitler ellenes kijelentése miatt SS-katonák összeverték, majd csodával határos módon mégis megmenekült az agyonlövettetéstől: a parancsnokságon, ahová bevitték, el kellett mondania az életét. Mikor kiderült, hogy a szaléziaknál tanult, a parancsnok elmondta, hogy ő is – ezért is tanult meg jól magyarul. A parancsnok „elkente” az ügyet, őt átadta a magyar csendőrségnek, akik végül hazaküldték.
„A kommunistákkal meg bátyai káplán koromban akadtam össze. A szomszéd faluban helyettesítettem, Fajszon, Péter-Pál-napon, mert a plébános elment Nagybaracskára. Mit lehet Péter-Pálkor mondani? Ők életüket adták Krisztusért. Ekkor már folyt az egyházüldözés, meg szó volt arról, hogy elveszik az iskoláinkat. Azt mondtam, hogy ne ijedjünk meg, viseljük a nehézségeket, higgyünk az isteni gondviselésben, és tartsunk ki bátran a hitünkben, mint ahogyan az apostolok is tették. Mondtam azt is, hogy ragaszkodunk az ifjúság vallásos neveléséhez.” A szentmise után aratóünnepséget tartottak, ahol a szónok a hároméves tervről és a beszolgáltatásról beszélt, mire az egész nép hazament. Mivel az ünnepség kudarcba fulladt, a papot tették felelőssé érte. „Hoztak ekkor egy rendelkezést, amit minden papnak felolvastak, hogy bárhol a legkisebb demokráciaellenes megmozdulás lesz, a helyi lelkipásztort a személyében teszik érte felelőssé. Hát ennek lettem én az áldozata.”
Ezért a prédikációért két évet kapott.
„Mikor letöltöttem a börtönbüntetésemnek az utolsó hónapjait Vácon, akkor vasbilincs a kezemre, vasbilincs a lábamra, és egy körülbelül 70 centiméter hosszú, vastag lánccal volt összekötve a két bilincs. Úgyhogy nem is tudtam felegyenesedni. Kettő puskás, szuronyos legény levitt Szegedre, onnan meg Kecskemétre. Itt is voltam pár hétig. Másokra vonatkozóan akartak tőlem kicsikarni terhelő vallomást, főleg Grósz püspök úrra meg a dusnoki plébánosra, Raffai Alfonzra vonatkozóan. Ebből sejtettem, hogy mindkettő ellen akarnak valami akciót indítani. Innen két ávós legény »elkísért egy darabig«, hogy majd utána szabadon engednek. Hát vártam, hogy hol fognak szabadon engedni. Utaztunk Budapestre, aztán itt felültünk a HÉV-re, azzal elmentünk a kistarcsai állomásra, de én nem tudtam, hogy mi van ott. Mentünk végig a községben, egyszer csak megálltunk egy nagy vaskapu előtt. A legények bejelentkeztek, és engem ott átadtak. Akkor tudtam meg, hogy hová kerültem, a kistarcsai internálótáborba. Itt aztán másfél évet töltöttem még ráadásként.”
A szabadulása után számos alkalommal kisegített plébániákon, majd hivatalosan 1971-ben kapott plébánosi kinevezést Kelebiára. 1968-ban tett először ideiglenes fogadalmat, majd 1975-ben örökfogadalmat a szaléziaknál teljes titokban. 1991-ben helyezték fel Óbudára, onnan került a mai plébániájára 1992-ben. „Megszerettem nagyon a papi hivatásomat és a szalézi szerzetesi hivatásomat. Ha újra kellene választanom, és előre látnám, hogy mi minden vár rám, akkor is ezt választanám, a sok nehézség ellenére is” – mondta el, majd hozzátette, hogy az imaélet és a rábízott lelkekért vállalt felelősség nélkül nem is lehetne ezt a hivatást teljesíteni. Ez az, ami most, 89 évesen is hajtja, hogy szólítson meg minden elé kerülő embert – legyen akár a plébánia előtt dolgozó gázvezeték-szerelő munkás –, hogy ráirányítsa a figyelmét Istenre. Ahogy ő mondja: „megpróbálom mindig úgy alakítani a beszélgetést, hogy Istenhez lyukadjunk ki” – és szerinte ennek a legalkalmasabb eszköze a barátságos szó.
A mai kor papjainak pedig ezt üzeni: „Szeressék a hivatásukat, és ha az élet megköveteli, akkor tudjanak komoly áldozatot hozni a hivatásukért és bízzanak nagyon az isteni gondviselésben. Ha ők megteszik, ami tőlük telik, akkor számíthatnak arra, hogy a Jóisten nem hagyja magukra őket. Segíteni fogja, megadja a legszükségesebb segítséget. Ezt én is tapasztaltam az életem folyamán sok alkalommal. Sok nehézséggel kellett megküzdenem, de soha nem keseredtem el. Még akkor sem, mikor a vasajtót a börtönben rám vágták.
Bíztam a Jóistenben: ha adsz megpróbáltatást, adsz erőt is, hogy elviseljem. Mindig ez tartott engem a jó úton. És nem voltam hűtlen soha a hivatásomhoz.”
Ez az üzenet mindannyiunknak szól. Ha e szerint élünk, mi is ki tudjuk majd mondani: soha nem voltam hűtlen ahhoz a hivatáshoz, amit Isten rám bízott. Tartsuk számon Istent az életünkben, mint ahogyan Ferenc atya is számon tart minden csodát, minden szentmisét, amelyet valaha is bemutatott. Ezzel a tudatossággal követhetjük Krisztust Péter és Pál apostolok nyomán, akik életüket adták Krisztusért.
