„Ti vagytok a világ világossága” (Mt 5,14)
A kis mécses nagy kalandja
Szerző: Katona Marianna
Fotó: Léphaft Pál
– Éppen időben lettem kész! Mindjárt itt lesz az utazó és elviszi mindet Jeruzsálembe. Biztosan jó pénzt kapok majd értük! – dörzsölte meg fáradt szemeit. – Nini! Itt maradt még egy kis mécses! Hát téged nem vettelek észre? Igaz, nem vagy valami szemrevaló darab, de egy szegény embernek te is nagy kincse lehetsz majd, ne aggódj! – fogta kezeibe a kis mécsest, miközben ügyes mozdulatokkal megtörölgette, majd a polc legszélére tette. – Seregek Ura! A te neved mindent meg tud szentelni. Add bőséges áldásodat ezekre a mécsesekre, és add, hogy mindazok, akik megvásárolják őket, parancsaidnak megfelelően, neked hálát adva használják azokat – emelte áldásra kezét, majd csendben kilépett a szobából.
A kis mécses ijedten nézett körül: „Mit keresek én ezek között az aranyozott szegélyű, úri rokonok között?” – gondolta, s szinte hallani vélte amazok megvető kuncogását: „Te aztán nem sok fényt adsz majd! Legjobb lenne, ha elbújnál, vagy tudod, mit? Lépj egy kicsit előbbre, nem illő, hogy elénk állj!” A kis mécses előrehajolt, s mintha az alatta tátongó mélység is őt hívogatta volna kajánul. „Ugorj már! Úgysem vagy jó semmire! Még világítani sem tudsz! Selejt vagy, meglátod, senkinek sem kellesz majd!” A kis mécses testét kiverte a hideg veríték, s még kisebbre húzta magát. De ekkor szerencsére kinyílt az ajtó, és Jonatán mester egy idegen csomagjaiba rakta valamennyiüket, még őt is.
Az utazás szinte örökkévalóságnak tűnt a kis lámpácska számára. A szégyen és a félelem hullámaitól elalélva megadta magát sorsának. Egy kis szobácskában tért magához. Ahogy körülnézett, meglepődve látta, hogy egyedül van, s egy nagy asztal közepén álldogál a félhomályban. Ekkor emberek léptek a szobába.
– Mester, beszélj még nekünk! – szólt az egyik.
– Igen, Uram! Taníts minket a te igazságaidra! – tette hozzá egy másik.
– Jól van! – mosolygott a fehér ruhás férfi, s az asztal mellé ült.
A többiek köré telepedtek, ő pedig így szólt: „Kihez hasonlít az Isten Országa, mihez hasonlítsam? Hasonlít a mustármaghoz, amelyet egy ember fogott és elvetette kertjében. Kikelt és hatalmas fává terebélyesedett, úgyhogy az ég madarai tanyáztak ágai közt” – ekkor a kis mécsesre nézett. A mécses megremegett, de ő biztos kézzel megfogta, és meggyújtotta. Parányi fénycsóva lobbant, de abban a pillanatban pislákolni kezdett.
„Hiszen azt mondták, hogy én csak selejt vagyok, s égni nem is tudok. Biztosan mindjárt ki is alszik a fényem!” – gondolta a kis mécses, s szinte már látni vélte, amint gazdája használhatatlansága miatt a sarokba hajítja. De a fehér ruhás továbbra is őt nézte, s tekintetéből valami megfoghatatlan jóság és bizalom áradt. Ettől a kis mécses új erőre kapott, s halovány fénye erősödni kezdett.
„Hiszen én is tudok világítani! – sercegte lelkesen. – S nem is akárhogyan! Bevilágítom az egész szobát! – táncoltatta végig lángjának fényét a félhomályos falakon. Tekintete találkozott a férfiéval és ekkor hasított bele a felismerés: Hiszen ő az! Akiről annyit hallottam, aki után az egész világ sóvárog! Ő az, akire vártunk! S pont engem választott!” – suttogta értetlenül, s lángjában meghatottság csillogott.
A férfi rámosolygott, majd a falon lévő tartóra helyezte.
– Isten Országában mindannyiunknak megvan a maga helye és feladata! Emlékezzetek, mit tanítottam nektek! „Ti vagytok a világ világossága. A hegyen épült várost nem lehet elrejteni. S ha világot gyújtanak, nem rejtik véka alá, hanem a tartóra teszik, hogy mindenkinek világítson a házban. Ugyanígy a ti világosságotok is világítson az embereknek, hogy jótetteiteket látva dicsőítsék mennyei Atyátokat!”