Interjú a 70 éves Bosák Nándor debrecen-nyíregyházi püspökkel
Az ember és a történelem
Szerző: Kovács Ágnes
Nemzetünk az elmúlt évtizedekben viharos történelmet írt. Van, aki könyvből, van, aki megélve tanulja, az embert alakítja, életére hatással van.
Bosák Nándor debrecen-nyíregyházi püspök atya ebben az évben ünnepli 70. születésnapját. A hét évtized alatt az ember nem könyvből tanulja a történelmet, hanem megéli, összefüggésében látja, következtetéseket von le, igazságot, üzenetet fogalmaz meg a fiatalabb nemzedék számára. A főpásztorral közelgő kerek évfordulója alkalmából beszélgettünk.
– A püspök atya 1939. december 28-án született a felvidéki Taksonyfalván (ma Matuskovo a neve) néhány hónappal a II. világháború kitörése után. A küzdelmes életből már 7 évesen részesült, amikor családjával átélte a kitelepítés nehézségeit és találkozott a kommunista diktatúra igazságtalanságával.
– A trianoni elszakítás után 1938-ban Taksonyfalva visszakerült Magyarországhoz, majd a háború után ismét Csehszlovákiához csatolták. 1947-ben családomat a lakosságcsere keretében erőszakkal áttelepítették, és a nyírségi Kálmánházára kerültünk azoknak a magyarországi szlovák – népiesen tirpák – családoknak a helyére, akik önként vállalták a áttelepülést abban a reményben, hogy jobb életkörülmények közé kerülnek.
– Az otthon öröksége az ember egész életét meghatározza. Milyen körülmények között született a hivatása?
– Rendkívüli eseményhez, konkrét időhöz nem tudom kötni a papi hivatás gondolatának jelentkezését. Nálunk a vallásos dolgoknak, a vasárnap megszentelésének, a közös imáknak megvolt a helye, és az természetes része volt az életünknek, amit nem kérdőjelezett meg senki. Ugyanakkor ezek nem csak üres szokások voltak, aminek nem tudjuk az értelmét, vagy állandóan bizonygatni kell, hogy ez így jó, komolyan vettük. Gyerekkoromban, a családi könyvtárunkban több jó könyvet találtam, régi vallásos folyóiratok szépen bekötött számait, s mivel szerettem olvasni, már gyerekkoromban találkoztam az Egyház történetével, szentekkel, misszionáriusok történeteivel stb. A hittanórák látogatása is áldozatot igényelt. Akkor már csak este, tanítás után lehetett az iskolában hittanórát tartani. Koromsötétben jártam haza a faluból a tanyára, kezdetben idősebb testéveim elém jöttek, de hamarosan önállósítottam magamat, mert nem mindig értek rá velem foglalkozni. A hittanórát semmi pénzért nem hagytam volna el.
– Középiskolai tanulmányait Debrecenben, a Fazekas Mihály Gimnáziumban végezte. 1956-ban 17 évesen újabb történelmi fordulat részese lett.
– Az 56-os forradalmat Debrecenben éltem át, harmadikos gimnazistaként. Október 23-án délelőtt az iskolánkban az egyetemisták képviselői hangosbemondón keresztül hívták a diákokat tüntetésre. Az igazgató engedélyével az egész iskola kivonult a Kossuth térre. Akkor már tele volt a tér diákokkal. Onnét a pártbizottság épülete elé vonult a tömeg, délután pedig a Gördülőcsapágy Művek munkásaihoz. Este az egyetem előtti téren volt nagygyűlés, én oda mentem a kollégista társaimmal, és ott értesültünk arról, hogy a Kossuth utcában a tömeg közé lőttek. Vasárnap már a kollégiumból is mindenkit hazaküldtek. Leállt a vasúti közlekedés, így egy teherautóra sikerült felkéredzkednünk. Az út megrázó élménye volt, hogy a szemben jövő forgalomban Debrecentől Újfehértóig 36 km hosszan szakadatlanul jöttek az orosz tankok és a katonai teherautók Budapest felé haladva.
A forradalom után még másfél évet töltöttem a gimnáziumban, 1958-ban érettségiztem. Az iskola élére új igazgatót állítottak, iskolatársaim közül többeket meghurcoltak, mi pedig a magunk módján próbáltuk ápolni és őrizni a forradalom szellemiségét. Például amikor elkezdték újjászervezni a KISZ-t, az osztály masszívan ellenállt, nem lépett be senki.
– Később a 70-es, 80-as években már szinte mindenki KISZ-tag volt.
– Az embereket megfélemlítették, sokakat börtönbe vetettek, ez mindenkit óvatosabbá tett. A megalkuvásba kényszerített helyzethez lassan hozzászoktak, ami hosszú évtizedek során az emberek gondolkodását is befolyásolta. Az „ez van” állapot lassan átment az így is „jól van” állapotba. Például a kádári rendszer puha diktatúrája jobban kikezdte az ember vallási elkötelezettségét, mint a Rákosi idők keményebb üldözése.
– A papi hivatás gondolata már a gimnáziumban megfogalmazódott.
– Húszan érettségiztünk, abból hárman választottuk a papi hivatást. A kollégiumban nem volt könnyű megoldani, hogy rendszeresen járjunk szentmisére. De megtaláltuk a módját, hogy még a hétköznapra esett ünnepi misékre is eljussunk. Mi – a később görög katolikus pappá lett barátommal – 1957/58-as tanévre is beiratkoztunk hittanra, ennek meg is lett a következménye. Mivel igazi szándékunkat akkor még nem akartuk nyilvánosságra hozni, ezért mindketten jelentkeztünk az egyetemre, én matematika szakra, de a felvételinket visszautasították azzal az indokkal, hogy „idealista felfogása miatt nem alkalmas az ifjúság nevelésére”.
– 1958-ban érettségi után Budapesten a Központi Szemináriumban, majd a következő években már Egerben folytatta tanulmányait. 1963-ban szentelték pappá Egerben, ezután a szeminárium falai már nem védtek. Ettől az időszaktól kezdve az úgynevezett puha diktatúra évei következtek.
– A Rákosi korszakban az Egyház megsemmisítése volt a cél, ahogy hirdették, „a kommunizmusban megszűnik a vallás”. A 60-as évek elejére rájöttek arra, hogy ez nem megy. Ezért a nyílt üldözés helyett a szigorú ellenőrzés stratégiáját választották. Az Egyház vezetői is felmérték, hogy hosszabb együttélésre kell berendezkedni, ezért mentek bele a tárgyalásokba, hogy az adott körülmények között biztosítsák a hívek lelkipásztori ellátását. Így született meg az ún. „részeges megállapodás” 1964-ben, amely bizonyos kereteket biztosított az Egyház működéséhez, azzal a szándékkal, hogy majd lépésről lépésre bővítik ezt a mozgásteret. („Kis lépések politikája.”) Ennek az alapgondolata az volt, hogy ha mindent nem is lehet megtenni, de amit lehet, azt tegyük meg. Ez jó is lett volna, ha a kormányzat becsületes partner lett volna. De – mint minden hazugságra épített rendszerben – miközben az Egyház szabadságáról beszéltek, titkos eszközökkel nyomorították a papságot és a vallásos híveket is (a papság megfélemlítése, a vallásos emberek diszkriminációja stb.).
– 1977-ben kinevezték teológiai tanárnak, az intézet lelki igazgatójaként nevelte a kispapokat. Azokban az években a nehézségek ellenére több hivatás született, mint most. Az MKPK hivatásreferenseként hogyan látja: mi az oka a változásnak?
– Ez nagyon összetett kérdés, ezért nem lehet a problémát egy okra visszavezetni, mégis egy lényeges tényezőre utalhatok. Azt szoktam mondani sarkítva: mindig annyi és olyan papjai vannak a keresztény községnek, amennyit és amilyet megérdemel. Az ún. nyugati társadalom fokozatosan szekularizálódik. Ez a hívő emberek belső tartását is kikezdi. A szellemi értékek helyett az anyagi értékek felé fordulnak, a közösségi érdek háttérbe szorul az egyéni érdek mögött, és ezek láthatatlanul kikezdik a fiatalokban azt a bátorságot, ami szükséges a hivatás vállalásához. Megjegyzem, hogy a házasság és a család problémái is ezzel függenek össze.
– 1993-ban II. János Pál pápa megalapította a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegyét annak első püspökévé Önt nevezte ki. Történelmi jelentőségű volt nemcsak az egyházmegye megalapítása, hanem a püspökségnek a református Debrecenbe helyezése is.
– A püspökség megalakításának alapvető célja a jobb lelkipásztori ellátás biztosítása, hogy a püspök közelebb legyen a papjaihoz és a híveihez. Trianon után az egyházmegyei központok (Szatmárnémeti, Kassa, Nagyvárad) az országhatáron kívül rekedtek, az itt maradt területeiket pedig a meglévő egyházmegyékhez csatolták. Ebből aránytalanságok adódtak. Az való igaz, hogy Debrecen kálvinista múltú város, de ma már jelentős a katolikusok aránya, a görög katolikusokkal együtt kb. 40 százalékot tesznek ki. Így a hívek száma és a város központi helyzete megfelelő hátteret biztosítanak a püspökségnek, és fordítva, a püspök jelenléte erősíti a közösséget. Egyébként Debrecen kihívás is abban az értelemben, hogy egy szekularizált környezetben – mert Debrecen egészét tekintve egy szekularizált város – a különböző keresztény egyházak ökumenikus szellemben hogyan tudják hatékonyabban végezni munkájukat.
– Püspökké kinevezésekor a „Törd meg az éhezőknek kenyeredet!” jelmondatot választotta.
– Amikor rám bízták az egyházmegyét, a 250 ezer katolikus embert, felvetődött bennem a kérdés, hogy elég vagyok-e én ehhez a faladathoz. A kenyérszaporítás csodája jutott az eszembe. Az apostoloknak csak öt kenyerük volt, de mert Jézusra bízták, elég lett az ötezer ember táplálására. Ez megerősített, hogy nekem is így kell Istenre bíznom a munkámat. A másik gondolatom pedig ez volt: ebben a világban az ember – bármilyen is az anyagi helyzete – mindig „éhező”, mert szüksége van az Igazságra. Én pedig az evangélium által ezt nyújthatom nekik. Van mit megtörnöm.
