Elmúlt karácsonyok szelleme
Angyalt láttál...
Szerző: Szalontai Anikó
Az ünnep közeledtével mint Scrooge urat, bennünket is meglátogat az elmúlt karácsonyaink szelleme – s bár minden esztendő alakít a képen, az ünnep varázsát ezek az emlékek táplálják. Ma a családoknak egyre több gonddal, aggodalommal kell szembenézniük, ám nem szabad elfelejtkeznünk a karácsony eredeti üzenetéről, amely független attól, volt-e időnk a nagytakarításra vagy pénzünk ajándékokra. Néhány régi, örökre emlékezetes karácsonyt idézünk fel, amelyek átragyognak a múltból.
A II. világháborúban Budapest volt az egyik legtöbbet támadott főváros, a sorban az utolsó az 1944–1945 telén lezajlott ostrom volt. December 26-án zárult be a gyűrű a Budapesten és környékén védekező német és magyar haderő körül. Éva néni fiatalon, Budán élte át az ostromot. „Az egyik legszomorúbb, de talán az egyik legbensőségesebb karácsonyunk volt az 1944-es – meséli. – Nővérem hároméves kisfiával hozzánk költözött, mert a férje katona volt. Nagynéném tízéves fiával és édesanyjával jött hozzánk, mert a férjét légoltalmi szolgálatba osztották be. Egyik nap pedig barátnőm érkezett meg váratlanul Szegedről, mert nem folytatták a tanítást a főiskolán, de nem tudott tovább utazni a szüleihez. Három tagú családunk az ünnepre kilenc fősre gyarapodott, de nagy békességben töltöttük azokat a napokat, és örültünk, hogy a család egyik része együtt van.
Az »éjféli misét« délután három órakor tartották a budai ferencesek, ám nem mertünk elmenni. Órákon keresztül karácsonyi dalokat énekeltünk egy szál fenyőág és egy olajmécses mellett. Nem volt alkalmunk karácsonyi készülődésre, nem is volt ünnepi vacsora, de a szívünkben igazán átéltük az ünnep mélységét, a Szent Család helyzetét. És akkor érkezett a nagy-nagy ajándék: megszólalt a telefon – ami igazán ritkán történt meg akkoriban –, nővérem katona férje jelentkezett. Elmondta, hogy jól van, egészséges, és minden jót kívánt.
Másnap az óvóhelyen hallgattunk szentmisét és szentáldozáshoz is járulhattunk. A légitámadások többször ismétlődtek. Az óvóhelyen mindenki együtt imádkozott a kétévestől a legidősebbekig, a ferences atyák pedig rendszeresen miséztek – azokban a napokban egy életre szólóan megtapasztaltuk Isten gondoskodó szeretetét, valódi jelenlétét.”
Csedő István a gyulafehérvári kántoriskolában végzett tanulmányai befejezése óta, 1961-től folyamatosan kántorkodott: szülőfalujában kezdte, Csíkszentgyörgy-Bánkfalván, azután Csíksomlyón, majd Sepsiszentgyörgyön folytatta, később magyarországi településeken, s végül hazatérve Erdélybe, a somlyói kegytemplom közelében, Csíkcsomortánban – immár nyugdíjasként – helyettesítéseket vállal. Közel fél évszázad alatt sokat változott a világ, s a karácsony ünneplése is, ő mégis ezt vallja: „az ünnepet úgy élem meg most is, mint zsenge kántoriskolás koromban. Mindig arra törekedtem – s a kántornak ez is kötelessége –, hogy a szentmisén a hívek az éneklés által is bekapcsolódjanak a közös áldozatba, amelyet a pap bemutat. Nem az a fontos, hogy a kántor a tudását fitogtassa.
Emlékszem az első karácsonyi kántori szolgálatomra: az idős bácsik olyan lelkesen, szívből énekelték a régi énekeket, hogy talán bele is feledkeztek kissé, ahogy zengték: Betlehemi pusztán örvendetes hír van… Próbáltam tartani az ütemet, de figyeltem is rájuk, hagytam, hadd énekeljék a szívük szerint. Csodálatos volt, ahogy egységben voltunk.
Szeretem a karácsonyt, vidámság van benne, hiszen Krisztus születését ünnepeljük. Nem az ajándék a fontos. Gyermekként mi nem is vártuk, akkoriban csak a karácsonyfa volt, melyet az »angyal hozott«, így mondtuk, mondjuk ma is. A cukrot pedig vízkeresztig, a házszentelésig nem szabadott levenni a fáról. Éjféli mise után töltelékes káposztát ettünk, ez volt a Mária-radina, fent voltunk vagy fél háromig. Kürtős és mákos kalácsot ettünk. Akkortájt vágtak disznót, majorságot (baromfit – a szerk.) is, a szalonnát azonban nem lehetett megkóstolni addig, amíg a kakukk meg nem szólalt, tehát tavaszig.
Később nehéz idők jöttek, tiporták, üldözték az Egyházat. A kántori vizsgát húszan tettük le, de egyedül én szolgáltam azután kántorként. Soha nem felejtem el az első szentmise kezdőénekét: Leborulok oltárodnál, nézd Uram, egész a földig. / Térdeim a porba hullnak, szemem égő könnyben fürdik. / Hálából e csekélységet, két galambot hoztam Néked. / Egyik szívem, másik lelkem, vedd kedvesen én Istenem.
Emlékszem egy karácsonyra: Kurdon laktunk, és a szolgálati autómon Döbröközre indultam éjféli misére, a Trabant azonban a mező közepén leállt. Sehol senki, kétségbe voltam esve. Egyszer csak jött egy kocsi Dombóvár felől, integettem, az út közepére álltam: gondoltam, ha nem áll meg, akkor üssön el. Megállt. Mondtam a sofőrnek, miről van szó, és ő megfordult az autóval, s nagy lelkesen elvitt Döbröközre. A Gondviselés műve volt, mire a mise elkezdődött, éppen odaértem. Lelkesen zengett a templom, amikor belekezdtem a kezdőénekbe: Egy didergő gyermek van a város szélén. / Ki iszonyúan fázik a nagy hidegben. / Az üdvözítő Jézus, mint gyermek jött el. / Azért a város végén jutott neki hely. Ez egy döbröközi ének.
