Szentek nyomában
Szerző: Herdics György
Augusztus és szeptember hónapok szentjei, ünnepei bőséges anyagot kínálnak a gondolkodásra, elmélkedésre. Vianney Szent János emléknapja a Papság Évében különös hangsúlyt kap, augusztus idusán van Nagyboldogasszony ünnepe, majd Szent István királyunk napja. Szeptemberben a Kassai vártanúkat köszöntjük, ekkor van a Fájdalmas Anya ünnepe is, majd Szent Gellért napja – s folytathatnák a sort.
A szentek századokon át a szeretet nagyköveteiként tündökölnek előttünk. Előttünk, akik annyira a por fiai vagyunk, hogy megközelíthetetlen messzeségben szemléljük őket. Ők azok, akik – sajnos, mostanság a Felvidéken sokat ragozott szóhasználattal élve – egyetlen nyelvtörvényt ismertek, a szeretet nyelvtörvényét. Ők nem tettek igazán mást: szerettek. Istent s embert. Minden más cselekedetük ebből eredt s ide vezethető vissza.
Az imént felsorolt szenteknek ez a közös vonása. Így tudott Vianney Szent János, a korában sokszor kigúnyolt, szerencsétlennek tartott és vádakkal is illetett falusi pap a papok példaképe lenni. Így vált Szent István király a nemzet apostolává, így tudtak úrrá lenni a kassai szent vértanúk a Krisztusért vállalt gyötrelmeken, Szent Gellértet ezért áldhatjuk ma is… S Mária így vált az Egyház és mindannyiunk Édesanyjává.
Szépen kifejezi a liturgia Szent István ünnepén: „ő megtanított arra, hogy …kősziklára építsünk országot és életet”. Ez a szentek tudománya. Nemcsak az országot kell szilárddá tenni, hanem ennél még fontosabb, hogy az élet, az életünk álljon szilárd alapokon. Ennek függvénye az ország, a nép, a közösség szilárdsága. Lépten-nyomon tanúi vagyunk, ahol alacsony az erkölcsi szint, ahol csak a mának élnek, ahol minden megengedhető a szabadság égisze alatt, ott előbb-utóbb bomlásnak indul a társadalom – még a kősziklára épült ország is meginog.
Minden kornak megvannak a maga buktatói. Ezeket a buktatókat megélték a szentek is. De életük szilárd talaja nem engedte őket elveszni. S ha százszor is elestek, ismét fölkeltek. Azért is, hogy megmutassák nekünk, az az ember, aki a szeretet nyelvén beszél, biztos talajon áll, s minden esés próba csupán, mely még inkább megerősíti őket abban, hogy Krisztushoz tartozzanak.
A minap az egyik ismert írótól olvastam egy gondolatsort, amelyben egy ceruza „életéről” ír. A ceruzának öt olyan jó tulajdonsága van, amivel, ha az ember is bír, szép lesz az élete.
Az első: az íráshoz kéz kell. Tehetsz nagy dolgokat, de sose feledd, hogy van egy Kéz, amely irányítja lépteidet. Ez a Kéz az Isten.
A második: néha a ceruzát hegyezni kell, ami fáj neki, de végül is boldog, mert ismét arra használható, ami a küldetése. Ezért el kell viselnünk a fájdalmat is, mert az jobbá tehet bennünket.
A harmadik: az írásnál bármikor használható a radír. Meg kell tanulnunk, ha valamit elrontunk, nem kell, hogy rosszat jelentsen, hiszen figyelmeztetés ez a jövőre nézve.
A negyedik: nem lényeges, milyen a ceruza anyaga, sem a színe, a ceruzabetét a fontos. Figyelj arra, mi van benned bévül!
S az ötödik: a ceruza mindig nyomot hagy. Ne feledd, minden, amit teszel, nyomot hagy, ezért vigyázz tetteidre!
Azt hiszem, ezt tudták-élték a szentek. S ezt nem akarjuk tudni-élni mi. S míg nem tudjuk, csak a templomok falaira festett és szobrokban megformázott alakjaikat csodálhatjuk a megközelíthetetlen messzeségben.
A szentek visszatérnek – ezt a címet adta egyik könyvének Walter Nigg. Jó lenne, ha általunk is visszatérhetnének… Ha új szentek lennének születőben…
