Cikkek listázása

„A szakajtó ne ürüljön ki, a korsó ne apadjon el…” (1Kir 17,14)

Jesaja és Jehuda

Szerző: Katona Marianna

Fotó: Léphaft Pál

– Húú! Micsoda szárazság mindenfelé! Mióta Joná fiókái kirepültek a fészekből, nem is esett az eső! – törölgette szárnyaiba szárazságtól repedező csőrét Jesaja.

– Úúgy bizony! – huhogta bólogatva Jehuda, majd égre emelte tekintetét és folytatta: – Hála legyen a Teremtőnek, hogy nekünk még mindig csurran-cseppen elegendő, s nem haltunk szomjan. Képzeld! – folytatta izgatottan. – Már a Kerit patak is kiszáradt. Éppen onnan jövök, s húúszszor is körülröpültem, de még azt a különös kétlábút sem láttam, aki mindig a pataknál oltotta szomját. Nem tudom, miért, de valahogy megkedveltem. Valami azt súgja nekem, hogy ő megment minket.

– Már megint sokat fecsegsz! Miért tenne ilyet az az ember? Hiszen ő is csak olyan, mint a többi. Nagyra tartják magukat, pedig még arra is képtelenek, hogy észrevegyék azt a sok csodát, ami körülveszi őket. Miért lenne ez különb náluk? – legyintett, és unottan hátat fordított párjának.

– De mégis! – tottyant a szemben álló sziklára Jehuda. – Hiszen olyan szép neve van: Illés! Jahve az Isten! Ez a neve. Hallottam, mikor azok a fekete bőrű népek reggelente húst és kenyeret vittek neki. Van valami különös a tekintetében… Meg aztán egy pár ízletes falatot mindig hagyott nekem is! – kottyantotta ki a bagolyasszonyság, de párja elképedt tekintetét látva azonnal hozzá is fűzte: – Persze én megosztottam volna veled, csak… éppen nem voltál ott. De tudod mit? Kinyomoztam, hová tűnt. Elvezetlek hozzá. Biztosan van még abból a húsból meg lepényből – hadarta, s azzal már el is tűnt a sziklák között.

Jesaja haragosan követte:

– Hiszen mindjárt Careftába érünk! – lihegte. – Én nem megyek az emberek közé! Legutóbb is megdobáltak, és rám fogták, hogy miattam halt meg az a beteg, akinek az ablaka előtt tanyáztam!

– Ne nyafogj már! Nézd, ott van! Azzal a szegény asszonnyal beszélget. Kenyeret kér tőle! No hiszen! Ennek a kenyeréből nem sok morzsa jut majd nekünk! – fecsegett Jehuda.

– Hallgass már, asszony, így nem hallok semmit!

„Amint igaz, hogy a te Istened él: nincs sütve semmim, csak egy marék lisztem van a szakajtóban meg egy kis olajam a korsóban. Épp azon vagyok, hogy rőzsét szedjek, aztán megyek és elkészítem magamnak és fiamnak. Megesszük, aztán meghalunk” – hallották az asszony keserű szavait. – „Ne félj!” – válaszolt neki Illés. – „Menj és tedd, amit mondtál, csak előbb csinálj belőle egy kis lángost, aztán hozd ki nekem, magadnak és a fiadnak csak utána készíts. Mert azt mondja az Úr, Izrael Istene: A szakajtó ne ürüljön ki, a korsó ne apadjon el addig, amíg az Úr esőt nem hullat a földre.”

– Hú-hú-ha! – bámultak egymásra a baglyok, majd észrevétlenül követték az asszonyt egészen a házig. Az ablakból némán nézték, amint az elkészíti a lángost.

– Iparkodj! Siessünk Illéshez, mert lemaradunk az utolsó falatokról is – bökte oldalba Jesaja párját, majd szó nélkül elrepült. Ám Jehuda – nevéhez hűen – hangos hálálkodásba kezdett:

– Hála legyen a mindenség Teremtőjének, aki gondoskodik szolgáiról, s nem hagyja el az árvát és a kicsinyt!

Még akkor is folytatta, mikor Jesaja visszatért.

– Miért nem jöttél? Most te maradtál le a vacsoráról! S egyhamar nem találsz még egy ilyen alkalmat, hiszen nincs több liszt! Mit hálálkodsz! Jobb, ha odébb állunk, mielőtt ezek éhen halnak. Nem vágyom a keselyűk társaságára!

– De hiszen nem éppen ezt mondom?! – nézett rá lelkendezve Jehuda. – Hála legyen Istennek, mert gondoskodik rólunk! Nem fognak éhen halni! Sem ők, sem mi! Nézz bele a szakajtóba! Gyere, innen jobban láthatod! Csoda történt!

– Hú! Tényleg igaz, hiszen megint van benne liszt! – huhogta döbbenten Jesaja. – Legjobb lesz, ha itt fészket rakunk. Ki tudja, talán még különösebb dolgot is láthatunk majd!

– Meghiszem azt! – bólogatott elégedetten Jehuda, és a maga bagoly nyelvén tovább dicsérte az Urat. S ezért most senki sem neheztelt meg rá.

Legfrisebb szám
Legfrissebb szám fedlapja
2010. június
Tartalom >>>