Cikkek listázása

A Vajdasági Hit és Fény Közösség 9. nyári tábora

Eső és áldás tábora

Szerző: Katona Marianna

Most, a nyári szárazság idején még inkább átérezzük, mennyire igaz népünk mondása, miszerint az eső Isten áldásának a jele. Nélküle földjeink kietlenné válnának, ahogyan Illés próféta idején, mikor az Úr Acháb király gonoszságára válaszként bezárta az egek csatornáit, s évekig nem hullatott esőt a földre. Így az ember élete is kiszáradna Isten áldása nélkül, csontokkal teli mezővé változna, mint Ezekiel próféta látomásában, melyet csak a mindent megújító Lélek kelthet életre. Nem véletlen, hogy a szentelt vizet az isteni áldás jelképeként is használjuk. Az isteni életnek is a szimbóluma, amelyet Jézus Krisztus ajándékoz nekünk a vízben: „Ha valaki szomjazik, jöjjön hozzám, és igyon mindenki, aki hisz bennem” (Jn 7,37). „Aki szomjazik, jöjjön; és aki akarja, merítsen ingyen az élet vizéből!” (Jel 22,17). Úgy érzem, nekünk sikerült merítettünk ebből a vízből, melyet Jézus kínál. S melyet áldás formájában folyamatosan „nyakunkba zúdított” az alatt a hat nap alatt, melyet június végén Bácsfeketehegyen tölthettünk. Itt tartotta 9. nyári táborát a vajdasági Hit és Fény közösség június 19. és 25. között a festői Leuenbergi Otthonban.

Ezt az épületegyüttest, mely régen árvaházként szolgált, a második világháború után államosították. Ám abban a korban is voltak Lélekkel átitatott vezetők, mint Ágoston Sándor református püspök, akinek sikerült elérnie, hogy az állam az épületet visszaadta. 1994. május 31-től az Ökumenikus Szeretetszolgálat bérelte ki a helyet, s azóta is nagyon fontos lelkiségi, kulturális és művészeti központként működik.

Mivel közösségünk teljes mértékben ökumenikus – katolikusok, görög katolikusok, reformátusok, evangélikusok, pravoszlávok, de még meg nem kereszteltek is tartoznak közénk –, a helyszín tökéletesen harmonizált a lelkiséggel. Nem beszélve Harangozó László református püspöki beosztott lelkipásztor atyai gondoskodásáról, figyelmességéről, mellyel körülvett, befogadott minket. Pedig elég zajos és népes csapat voltunk! Több mint százan érkeztünk a Délvidék különféle helységeiből. A Tisza menti régióból: Kanizsáról, Adáról, Becséről, Zentáról, Muzslyáról, Moholról; és a közép-bácskai régióból: Szabadkáról, Topolyáról, Bácsfeketehegyről, Bácskossuthfalváról, Kúláról. A tiszteletes úrnak köszönhetjük, hogy sikerült támogatást találnia, és így végül is együtt tudott táborozni a kialakulóban lévő két régió, amely tavaly még külön szervezte meg nyaralását.

Hihetetlen, de saját bőrünkön tapasztaltuk, hogy a mi „főszervezőnk” a Jóisten, a kicsinyek és gyengék kedvelője, aki az alázatosakat felmagasztalja, de a gőgösöket letaszítja trónjukról. Talán jó is, hogy csak most mesélek minderről, mert ahogy az idő múlásával a felkavart víz megtisztul, úgy én is tisztábban látom, mit jelentett számomra ez a tábor. Kérdéseket és válaszokat. Tekinteteket, melyek a szív mélyéig hatolnak. Az egység izzó megélését. Lehetőséget, hogy a társadalom által sérültnek tartott társaink mennyboltszemében Isten szemszögéből lássam magamat, gyengeségeimet, keményszívűségemet, jól álcázott önzésemet és hiúságomat. Hogy rádöbbenjek: nekem nagyobb szükségem van rájuk, mint nekik énrám. Feltétlen szeretetükre, önfeledt ragaszkodásukra, gyermeki egyszerűségükre, melynek mélyén Isten bölcsessége is felragyog.

Valahogy az az érzésem támadt, hogy ha ők nem lennének köztünk, a mi örökké méricskélő, számítgató racionalizmusunknak sosem lenne elég hite, hogy belelépjünk a Vörös-tengerbe, bízva, hogy Isten át tud minket segíteni a most még tajtékzó hullámokon. De mivel ők megindultak, hát nekünk is menni kell. Utánuk, velük együtt. S mi ott, Bácsfeketehegyen átkeltünk a magunk Vörös-tengerén. Annál is inkább, mert a tábor tematikája is a Kivonulás könyvéhez kötődött.

Az első nap Mózes elhívását, a második az egyiptomi rabság témáját járta körül, s rávilágított a bennünket megkötő rabság mibenlétére is. A hét folyamán a délelőtti előadásokat Harangozó László tiszteletes, Pósa László atya, Fazekas Ferenc atya, Horváth Endre atya, Vajda Károly atya és Magó László atya tartották, s ezekhez kötődtek a játékok is. Harmadnap a Kivonulás könyvének 14,1–20. részét dolgoztuk fel, a Vörös-tenger partjainál a reményről, az Istenbe vetett bizalomról beszéltünk, majd műhelymunka keretében kartonokból, gipsz figurákból megformáltuk a Vörös-tengert. Ezt követte az átkelés a Vörös-tengeren (Kiv 14,21-30), beszéltünk az ember küldetéséről, s arról, hogy ma hogyan kelhetünk át a mi tengerünkön. Buborékfújással is festettünk, különleges élmény volt. Az esti drámapedagógiai játékok sokat segítettek, hogy saját életünkre tudjuk vonatkoztatni a hallottakat.

A következő nap a hálaadás jegyében zajlott (Kiv 15,1-21). Papírvirágokat fabrikáltunk, majd a nap a műhelymunkán készített mécsesek odaajándékozásával és esti mécsespartival zárult. A tematikus ív záró pilléreként az ígéret földje felé irányítottuk figyelmünket (Kiv 15,22-27), s míg a fiatalok drámajáték segítségével igyekeztek megjeleníteni a hét folyamán hallott bibliai történeteket, addig a felnőttek, szülők és segítők közösen, majd csoportmunkában keresték a választ a kérdésre: hol a te kincsed? S azt hiszem, rá is találtunk, mindenki a sajátjára, melyet Isten személyesen neki adott, s mely által őt gazdaggá tette. Hiszen ahogyan a Példabeszédek könyve mondja: „Gazdaggá csak az Úr áldása tehet” (Péld 10,22). Ő pedig sosem szűkmarkú! S mivel kincseinket nem azért kaptuk, hogy elássuk, hanem hogy mások javára kamatoztassuk, így áldássá válhattunk egymás számára is.

Kimondhatatlanul sok ajándékot kaptam ez alatt a néhány nap alatt: válaszokat, melyek segítenek majd, ha ismét a Vörös-tenger partjaihoz érek. S nemcsak sérült társaimtól.

Köszönöm, hogy olyan testvérektől tanulhattam emberséget, hitet, reményt és szeretetet, akik nem szégyellnek komoly felnőttből mulatságos bohóccá válni, hogy vidámságot varázsoljanak az oly sokszor bántott szívekbe. Akik gyermekké tudnak válni, ahogyan Jézus mondta: „Bizony mondom nektek, aki Isten országát nem úgy fogadja, mint a gyermek, az nem jut be oda” (Lk 18,17). Akik vállalják egy ilyen tábor megszervezésével járó óriási munkát, és az emberi társadalom által bálványozott pénzt képesek eszközként, nem pedig célként kezelni, hogy ezzel közösségük javát szolgálják. Testvéreket, akik meg tudják találni azokat a szavakat, mozdulatokat, amelyekkel utat ­találhatunk a betegség által szorosra zárt kis szívekhez.

Lelki gyümölcsök

Ádámka történetét sosem fogom elfelejteni. Komoly idegrendszeri betegségben szenved, emellett az orvosok szerint hiperaktív, s örökbefogadó anyukája számára, aki maga is súlyos műtéten esett át nemrégiben, nehezen kezelhető. Mivel a mi topolyai Szivárvány csoportunkhoz tartozik, komolyan aggasztott Ádámka minden programtól elzárkózó viselkedése. Bárhogyan próbálkoztunk, ő csak kint az esőben „motorozott”. Andrea, a Tisza menti Régió vezetője, aki maga szülőként is jelen volt, egyszerűen odament hozzá és megkérdezte:

– Mit szeretnél?

– Kocsizni – válaszolta Ádám.

– Jó. Itt kint én is azt szeretnék – bólintott Andrea – De ott bent mit szeretnél?

Ádám megállt, elgondolkodott és azt mondta:

– Az első sorban ülni.

És Andrea kézen fogta, s az első sorba ültette. Ezután mindennap az egész előadást figyelmesen végigülte az első sorban, s még válaszolgatott is az előadók kérdéseire.

A másik nagy megerősítés és válasz arra a dilemmára, amely már a tábor előtt is foglalkoztatta a szervezőket, most érkezett.

Voltak, akik helytelenítették környezetünkben, hogy nem csak sérült gyermekeket viszünk táborozni. „Az egészségesek elveszik a helyet a sérültek elől!” – érveltek. Ám az idő bebizonyította, hogy mennyire helytelenül. Egy velünk táborozó, nem sérült kislány ma mesélte, hogy nemrég jött haza egy egészen más jellegű táborból. Volt ott egy értelmi fogyatékos kisfiú. Mindenki csúfolta és kiközösítették. Elmondta, hogy először nagy volt benne a kísértés, hogy hallgasson, nehogy őt is kinevessék, de amikor látta, hogy a fiú mindig egyedül üldögél és szomorkodik, nem bírta tovább. Odahívta magához, és a tábor alatt mindig vele volt. Mikor a többiek látták, hogy kivel barátkozik, először nevettek, de hamar elfogadták így is, és általa a fiúcska is be tudott kapcsolódni a baráti közösség programjaiba. S ez csak egy picinyke szelet a délvidéki Hit és Fény közösség bácsfeketehegyi táborának lelki gyümölcseiből!

Találkozó

A vajdasági Hit és Fény közösség augusztus közepén tartományi találkozót szervez Muzslyán közösségvezetők részére. Ezen jelen lesz Guy Vanhoomissen atya, a Hit és Fény közösség jelenlegi nemzetközi papfelelőse is. Olvasóink imáiba ajánljuk ezt a közösség szempontjából fontos eseményt, hogy a Jóisten atyai szeretete és áldása segítse résztvevőit, s adja meg számukra a közösség további vezetéséhez szükséges kegyelmeket!

Legfrisebb szám
Legfrissebb szám fedlapja
2010. június
Tartalom >>>