Magyarország legfontosabb ládája
A koronázási jelvények veszedelmes kalandja
Szerző: Kovács Gergely
1853. szeptember 16-án nyolc főúr egy vasládát rakott le a budavári királyi palota – azóta lebontott – Szent István-kápolnájában. Scitovszky János hercegprímás emelte ki a ládából Szent István koronáját, és a Szent Jobbot őrző oltár elé, egy díszes asztalra helyezte. A hálaadó szentmise résztvevői a koronázási jelvények gondviselésszerű megmenekülését ünnepelték.
A Szent Koronát több évszázados hagyomány szerint két országos koronaőr vigyázta és külön fegyveres testület őrizte a szabadságharc idején Budán. A főváros katonai veszélyeztetettsége miatt 1848-49 fordulóján Kossuth Lajos elrendelte a Szent Korona Debrecenbe menekítését. Ezzel olyan precedenst teremtett, amely másfél évszázadra meghatározta, hogy a végrehajtó hatalom birtokosa intézkedhet Magyarország nemzeti ereklyéje ügyében. 1849. január 1-jén a Szent Korona volt a még befejezetlen Lánchíd első utasa, a kocsiutat kifejezetten miatta hozták használható állapotba.
Buda visszafoglalása helyreállította az őrzés rendes körülményeit, de csak bő egy hónapra. Július 8-án Szemere Bertalan miniszterelnök az osztrák-orosz seregek előrenyomulása miatt elrendelte Pest kiürítését, és Kossuth ellenkező véleménye dacára – aki Budán hagyta volna – magához vette a koronázási jelvényeket őrző vasládát. A republikánus politikus szinte saját tulajdonaként kezelte és veszélyek sorának tette ki a felbecsülhetetlen értékű ereklyéket.
Szegedre egyik titkárával utaztatta a ládát minden őrizet nélkül. Saját szobájában helyeztette el, és hogy kíváncsiságát kielégítse, egy lakatossal kinyittatta és az éj leple alatt felpróbálta Szent István koronáját. Visszaemlékezéseiben ezt hányaveti módon így magyarázta: „hallván egykor, hogy Ferdinánd alig bírta viselni fején súlya miatt, fejemre tettem, és meggyőződtem, miképp e föveg nem emberi fejre való. Hiszek Istenben, hogy a koronák nemsokára kimennek a divatból.”
A miniszterelnök csak lassan – az elrejtés nehézségeit tapasztalva – ébredt rá, hogy milyen bonyolult feladatot vállalt magára. Egyedül nem boldogult, ezért először a katonaság, majd a nagyobb diszkréció érdekében három bizalmasa segítségét kérte „egy fontos láda elrejtéséhez, mely az ország jövőjére tetemes befolyással lehet”. Az időpontok tekintetében némi bizonytalanság tapasztalható a visszaemlékezők között, de az biztos, hogy augusztus 20. körül történt minden.
Orsován először egy romos házban ásták el a vasládát, de a forgalmas helyen már másnap megbolygatták a földet. Szemere ekkor kétségbeesésében a következő kijelentést tette a láda tartalmát nagyon is jól sejtő segítőtársak előtt: „Elég aggodalmam volt már. Republikánus lévén, tartalmát nagyra nem becsülhetem, darabokra töröm, és a Duna mélyébe süllyesztem.” Társai ezt elutasították: „Most politikai érzésekről és véleményekről nem lehet szó; a láda tartalma a nemzeté."
A következő helyszín kiválasztásánál kizárólag a háborítatlanság volt az egyedüli szempont, ezért augusztus 23-án (?) Orsova mellett, a Duna árterében ásták el azt a ládát, melyben a Szent Koronán és a koronázási ékszereken kívül koronázási textíliák és okmányok sora kapott helyet. Ezek a négy éves földben nyugvás alatt teljesen elpusztultak. A palást csodával határos módon csak megfakult és a bélése ment tönkre. De az akkor szerzett penészgombák mindmáig a szövetrétegek között vannak.
A Szent Koronán ekkor törhetett három darabra az elülső Krisztus-kép fölötti szív alakú ametiszt, melynek csak két darabja került elő. Az országalmáról letört a zománcos címerpajzs, az aranyozása is elhalványodott. A kardot kikezdte a rozsda, négy év múltán már az sem látszott, hogy Szemere a láda szakszerűtlen visszacsomagolása közben letörte még a hegyét is. A legépebben a jogar vészelte át az 1853-ig tartó éveket.
Szemere és társai az elásás után titoktartást esküdtek egymásnak, érdekes tehát, hogy miként bukkant az osztrák titkosrendőrség a magyar Szent Korona nyomára. Rajtuk kívül ketten már másnap részletes beszámolót kaptak Szemerétől, ők tájékoztatták Kossuthot is.
Összesen tehát heten ismerték a rejtekhelyet. De hogy Wargha István ügynök 1853-ban vajon kit bírt szóra, azt mindmáig nem derítette fel a történettudomány. Wargha egy Szűcs nevű informátorra hivatkozott.
Bárki is volt a kiszivárogtató, 1853. szeptember 8-án a kódolt versbe rejtett információk és az elásás körülményeinek néhány apró, de fontos adaléka alapján rátaláltak a végveszélybe került koronázási ékszerekre. Az önkényuralmat gyakorló Ferenc József ekkor még nem akarta magát magyar királlyá koronáztatni, de félt attól, hogy a Szent Koronát Kossuthék felhasználhatják ellene. 1867-ben, a kiegyezést szentesítő koronázás előtt került sor a Szent Korona és a hozzá tartozó drágaságok sérüléseinek javítására.
A Szent Koronát középkori források angyali koronának nevezik. Őseink úgy tudták, hogy Szent István magától Istentől kapta. Megható élmény 2000. január 1. óta egy hatalmas neogótikus „ereklyetartóban”, az Országház kupolacsarnokában látni. Biztonságáról ma már nem csak a mindenkori miniszterelnök gondoskodik. Ha országos koronaőröket nem is választ az Országgyűlés, maga a koronaőrség sem mindenben a régi, de a Szent Korona Testületben jelen van minden közjogi méltóság.
