új feladat a Szűzanya közvetítésével
Imádkozó jelenlét
Szerző: b.z.
Fotó: b.z.
A történet öt évvel ezelőtt kezdődött. Egy éjjel Marika azt álmodta, mellette alszik a Szűzanya. Mikor reggel felébredt, még mindig e szokatlan álom hatása alatt imádkozni kezdett: „Szűzanyám, akármi fog ma érni, elfogadom.” Nem sokkal később megcsörrent a telefon, s a vonal túlsó végén azt kérdezték: az egyik budapesti bevásárlóközpontban baba-mama szoba nyílik, nem lenne kedve ott dolgozni? Bár Marikának volt munkája, emlékezve álmára és ígéretére, igent mondott…
Marika Inárcsról jár be Budapestre. A reggelt szentmisével kezdi a Ferenciek terén, utána siet a „birodalmába”, hogy rendbe hozza a pelenkázó- és etetőszobát, majd 11 órától várja az anyukákat és a babákat.
„Mindenféle ember megfordul itt – meséli Marika. – Sokan járnak ide. Vannak napok, amikor viszonylag kevesen jönnek be hozzám, de a zsúfolt napok sem ritkák. Olyan is történt már, hogy minden szoba, szék foglalt volt, sőt még az én asztalomat is pelenkázóvá kellett alakítani. Néha előfordul, hogy valaki csak azért jön, hogy adjak neki valamit. Nemrégiben két kisember járt itt, akik éhesek voltak. Pénzem nem volt, de az ebédemet és az uzsonnámat nekik adtam. Alighogy kitették a lábukat, jött egy anyuka, aki ebédet hozott nekem. Nem is értettem, honnan jutott ez eszébe! Elsírtam magam, mert számomra ez az isteni gondviselés egyértelmű jele volt. Egy másik alakalommal itt járt egy fiatal mama, aki Erdélyből települt át. Beszédbe elegyedtünk. Elpanaszolta, milyen nehéz anyagi helyzetben van. Nálam pont ezer forint volt, így hát neki adtam. Éppen csak hogy kiment, amikor egy fiatal házaspár jött egy babával. Mikor végeztek az etetéssel, kifele menet egy ezrest tettek az asztalomra. Mekkora a Jóisten kegyelme!
Persze az esetek döntő többségében nem anyagi, hanem lelki gondokat cipelnek az anyukák. Én csak ülök, meghallgatom őket, egyszer-egyszer próbálok valami bátorítót mondani nekik, és imádkozom értük. Egy fiatal édesanya, aki többször megfordult már itt, egy nap megkérdezte tőlem: »Elfogadod és felneveled a gyerekemet?« »Persze – mondtam –, de miért? Hová utazol?« »Öngyilkos leszek« – felelte. »Miért?« – kérdeztem. »Mert összevesztem a szüleimmel« – válaszolta. És elkezdtünk beszélgetni. Azóta még egy gyermeke született, és már nem támadnak ilyen elkeseredett és reményvesztett gondolatai.
Egy másik édesanyának is rosszra fordult a szüleivel való viszonya, vele is gyakran beszélgetek. Nagyon jól ment a soruk, de aztán, ahogy a szülőkkel megromlott a kapcsolata, földönfutóvá lett, ezért a szülei még a gyermekét is el akarták tőle venni. Egy nap azt kérdezte tőlem: »Hol van az az Isten, aki segít nekem?« »Itt van köztünk – válaszoltam –, csak higgy benne, hogy segít.« És milyen csodálatos a Jóisten! Hamarosan munkát talált, óvónőként tudott elhelyezkedni, ahol ellátásban is részesült, ráadásul a gyermekét is magával vihette. Mikor nagy örömmel elújságolta, mondtam neki, hogy ezt meg kell köszönni a Jóistennek, mert nem mindenki kap ilyen lehetőséget.
Egy alkalommal egy apuka ült le velem szembe, amíg várta, hogy felesége megetesse a kicsit. Egyszer csak kicsit könnyes szemmel megszólalt: „Édesanyám is mindig morzsolgatta a rózsafüzért.”
Marikának az elmúlt öt évben hét váltótársa volt, ő mégis kitart munkája mellett, mert úgy érzi, a Szűzanya hívta erre a feladatra. A hozzá betérő anyukák közül sokan kedves ismerősként köszöntik őt. Marikának mindenkihez van egy kedves szava: »Hogy vagy? Milyen napod volt? Hogy érzed magad?« S az anyukák leülnek vele szembe pár szót váltani, mert érzik, komolyan érdeklődik. Talán nem túlzás azt állítani, van, akinek a pótmamát jelenti ő. Marika mindig itt van, ugyanazzal a kedves és bátorító mosollyal, nagy-nagy szeretettel. Biztos pont egy belvárosi bevásárlóközpont második emeletén. Imádkozó jelenlét.
„»Miért simogatod meg a vállam, hiszen a saját anyám nem simogatott meg soha?« – kérdezte egy alkalommal egy édesanya. »Csak azért, mert szeretlek« – válaszoltam. »De miért?« – tette fel a kérdést. »Én mindenkit szeretek, aki ide belép« – feleltem. – De így van ez a családomban, a falumban is. Sose teszek kivételt. Néha két szó is elég vagy egyetlen gesztus, hogy a másik érezze, szeretjük. Mindenkit szeretni kell. Sosem szabad mást hibáztatni azért a helyzetért, amiben éppen vagyok, hanem csak arra kell figyelni, hogy az adott szituációban jól végezzem a feladatomat. Sosem szabad mást okolni, mást elítélni, mindenki a saját tetteiért felel. Azért nem lehet rossz napom, mert más valami rosszat tesz. Csakis azon szomorodhatom el, ha én tettem valami rosszat, ha én bántottam meg valakit. Annyira egyszerű!”
