Forduljunk Máriához, mosolyában ott az erő!
Szerző: Herdics György
Van ebben a megállapításban valami félelmetes. Félelmetes, mert ha életünkben teret adunk neki, egyszeriben minden emberi kapcsolatunkat beárnyékolhatja, hogy folyton-folyvást azt kérdezzük magunktól: érdemes-e segíteni, érdemes-e nagylelkűnek lenni, érdemes-e egyáltalán szeretni? Beárnyékolhatja a barátságot, a szerelmet, beárnyékolhat minden olyan kapcsolatot, amely egyébként feltételezné a tisztánlátást és a nemes szándékot.
Keresztényként a világban élünk, és a világ hat ránk. Kóstolgatjuk a világ kínálta jót és rosszat. Agyunkba befürkészik magukat az olyan gondolatok is, amelyek evilági létünknél távolabb nem mutatnak. Nem a kérdések, sőt, még csak nem is a kétkedés és a nyugtalanság az, amitől óvakodnunk kell, hiszen – ahogyan az egyik író mondja – az ember minden életkorához más-más nyugtalanságot rendelt az Úr. Attól kell óvakodnunk, hogy rossz tapasztalataink, az emberekből való kiábrándulásunk, csalódottságunk ellenére ne váljunk olyanokká, akiknek már minden mindegy.
A leggyakrabban éppen saját negatív tapasztalataink azok, amelyek következtében kialakulhat az emberben ez a negatív gondolkodásmód.
Márai Sándor egyik publicisztikai írásában a megáradt Szajnáról ír. Pontosabban egy zöldes fényű gázlámpáról, melyet meggyújtottak a parton, de reggelre csak a lámpa fuldokló feje látszott, mert a víz már addig ért. „Hat napon és éjszakán át bámulták a két szomszédos hídról az apró vészfényt. A gázlámpa, ez a szomorú utcai gebe a lámpák között, egy hétig a legértékesebb lámpa volt Párizsban.”
Talán így vagyunk mi is az élettel. Nem érdemes! Feladom! Kit érdekel az egész… S a sok „nem érdemes” közepette elfeledkezünk arról, hogy talán van, aki számára „értékes lámpa” vagyunk. Lehet, hogy van, aki pislákolásunkat lángnak látja, olyannak, amely fényt ad, lelkesít, bátorít, megnyugtat, a jövőbe mutat. Lehet, sőt biztosan vannak, akik drukkolnak nekünk, nehogy kialudjon a láng, melyet hordozunk. Lehet, hogy vannak, akik a „szomszédos hídról” néznek, és ha tehetnék, odakiáltanának: ne add föl!…
„Szeretném alázattal ezt mondani azoknak, akiknek az a kísértése, hogy hátat fordítsanak az életnek: forduljatok Máriához! Az ő mosolyában ott rejtőzik az erő az életért való küzdelem folytatásához” – mondta Szentatyánk Lourdes-ban szeptember 15-én.
A keresztény ember egyetlen helyes hozzáállását fogalmazta meg XVI. Benedek pápa. Küzdelmes az élet. De van, Aki erősít. Aki újból és újból olyan küzdelemre hív, mely nemcsak a nehézségeket, nemcsak a gondot láttatja meg velünk, hanem a mosolyt is felvillantja. Néha csak egy keveset, de ez a kevés is elég ahhoz, hogy felkeljünk, és tovább menjünk.
Október hónapban, amikor hatványozott szeretettel övezzük a Szűzanyát, lássuk meg mosolyát! S benne az erőt s a küzdelmet a folytatáshoz. S lássuk meg egymás mosolyát is! A mosolyt, mely szebbé varázsolja az életet. A mosolyt, mely nélkül szegényebbek lennénk. A mosolyt, melynek szüntelenül eszünkbe kell juttatnia: érdemes jót tenni, érdemes jobbnak lenni…
