„Halálommal Isten szeretetébe érkezem meg”
Az utolsó nap
Szerző: MK
4 óra 50-kor, amikor a házi harang megszólal, felkelek, megmosakszom és 5 óra 5 perckor elmondom a laudest. 25 perc csendes meditáció következik egy Krisztus-ikon előtt, majd közösen ünnepeljük az Eucharisztiát. A reggelit – müzlit tejjel – némán vesszük magunkhoz testvéreimmel a refektóriumban. Ezután félórát a cellámban töltök egy lelkiségi olvasmánnyal.
A csenddel és önmagamba mélyedéssel töltött első három óra után 8 órakor munkába indulok az irodába. Befejezem a munkát az íróasztalomnál, több dolgot majd továbbadok munkatársaimnak. De nem fogom stressznek kitenni magam még az utolsó napomon sem. A kolostorban mi másképp gazdálkodunk, mint odakint a világban. Kreatív munkát végzünk a bizalom légkörében, állandó kontroll és nyomás nélkül. A bizalmatlansággal nem lehet életre kelteni semmit, nem lehet semmilyen forráshoz eljutni.
Délben közösen elmondjuk a déli imádságot, majd elköltjük az ebédet. Egy rövid pihenő után az utolsó napon is visszatérek a munkámhoz. Még utoljára telefonálok egyet a dolgozószobámból. Amit megpróbáltam megélni, ami az életem üzenete volt, azt szeretném továbbadni. Életet ébreszteni: ez volt az én feladatom. Az élet értelme abban rejlik, hogy életünkkel nyomot hagyjunk a világban. Könyveimmel olyan házat akarok építeni az embereknek, ahol nem ítélik meg őket és biztonságban tudhatják magukat.
Az utolsó napomon azonban meg fogom állapítani: jó lett volna, ha nagyobb változást tudok elérni a politikai és gazdasági valóságban. Az utolsó kérdésem megválaszolatlan marad: Miért kell a világnak ilyennek lennie, minden szenvedéssel és minden negatívummal? Az ember tartósan szétrombolja a természetet. A cselekvés spirituális alapelvét tartom fontosnak, de nem akarok sem moralizálni, sem felszólításokat intézni az emberekhez. Magamban hordozom a reményt, hogy a természet erősebb, mint az ember, és újra regenerálódik majd.
Este 6 órakor testvéreimmel elmondjuk a vesperást és elmélkedünk: lemegy a nap, hogy szívünkben felkeljen. A nap győz a halál fölött, belső napunk nem hal meg. A záróétkezés alatt egyik testvérünk felolvas, az utolsó napomon ezt az idézetet hallanám szívesen: „Te vagy, Uram, én reményem, ne hagyj soha szégyent érnem!” A hálaadó imádság után testvéreimmel az élet titkáról beszélgetünk. Mindenki egyszeri, az én élettörténetem is egyszeri. Miért alakult úgy, hogy egyáltalán van valami, mit jelent lélegezni, látni, érezni? Szeretnék elég bátor lenni ahhoz, hogy azt is kimondjam, amit eddig nem mertem kimondani.
A kápolnában elmondott kompletóriummal 19 óra 45 tájban befejeződik utolsó közös napom a testvéreimmel. A cellámba megyek és zenét hallgatok: „Jézus marad az örömöm, ő az életem ereje!”
Amikor az utolsó 24 órám végén meghalok, saját valóságommal találkozom. Sok ember fél saját valóságától, ezért elfojtja gondolatait a halálról. Remélem és hiszem, hogy halálommal Isten szeretetébe érkezem meg. Igen, elmaradtam ideáljaimtól, de Istenben megtalálom az édenkertet, minden vágyam beteljesülését, és újra látom majd szeretteimet. Ahogy a természet kivirágzik és elmúlik, úgy fogok én is meghalni. De nem múlok el, hanem átalakulok. Ez az életem véget ér, és egy másik módon folytatódik tovább. Akkor majd látni fogunk, csodálkozni, és eggyé válni Istennel, de ezt úgysem lehet leírni…
