„Erre a láncok lehullottak kezéről…” (ApCsel 12,7b)
A szabadulás
Szerző: Katona Marianna
Fotó: Léphaft Pál
– Nem is baj! – mondogatta magában ősz haját hátrasimítva Rodé, a szolgáló. – Így legalább nem olyan feltűnő az őrségnek, hogy minden este legalább tízen jönnek hozzánk. Én úgyis hiába figyelmeztetem nap mint nap asszonyomat, hogy legyen óvatosabb! Hiszen a gonoszságában elvakult Heródes már Jakabot is kivégeztette. Pedig milyen jó ember volt, a légynek sem ártott! Senki sincsen biztonságban a Názáreti követői közül – miközben így morfondírozott, kipakolta kosarából a kenyeret, kezével óvatosan végigsimogatta, majd az asztalra tette.
Alig végzett a terítéssel, mikor Mária lépett be kisírt szemmel:
– Nem értem! Miért engedi meg mindezt a mi Urunk? – törülgette könnyeit az asszony. – Először Istvánt, majd Jakabot kellett elvesztenünk! Most meg Pétert is elfogták. Mi lesz velünk nélküle? Hiszen őt választotta az Úr! Ő a mi sziklánk! – kezét tördelve leült az egyik székre.
– Talán csak nem most történt mindez? A kovásztalan kenyér ünnepén ilyen szörnyűséget! – csattant fel Rodé, dühösen ingatva fejét. – Mondtam én mindig, hogy jobban kellene vigyáznunk, asszonyom! Még a végén mi is bajba kerülünk! Márpedig a nagy hatalmú Heródes kezeiből nincs menekvés – dacosan leszegett fejjel indult ajtót nyitni, s még akkor sem szólt semmit, mikor a ház már tele volt imádkozó testvérekkel. Félrehúzódott a sarokba, mint akinek semmi köze a többiekhez, s csak akkor riadt fel, mikor valaki hangosan megzörgette a bejárati kaput.
– Jaj nekem! – gondolta rémülten. – Ezek biztosan Heródes katonái! Megtudták, hogy asszonyom házában gyülekeznek Péter barátai. Őt már elfogatta Heródes, most biztosan értünk jöttek! Mondtam én mindig… – rebegte magában, miközben a kapu reteszét reszkető mozdulatokkal félrehúzta. Ám mielőtt a kaput kitárta volna, ismerős hang ütötte meg a fülét.
– Rodé! Én vagyok az! Engedj be gyorsan!
– Hiszen ez Péter! – kiáltott fel örömében az öreg szolgáló, s mit sem törődve a kapu előtt várakozóval, szaladt be a házba, ahogyan csak erejéből tellett.
– Asszonyom! Péter áll a kapu előtt! Úgy éljek, az ő hangját hallottam! – mondta izgatottan.
– Rodé! Elment az eszed! Hiszen tudod, hogy ő Heródes börtönében raboskodik. Hogyan lehetne a kapunk előtt! – torkolták le.
– Ő az! Hiszem megismerem a hangját ezer közül is! – erősködött az öreg szolgáló.
– Az angyala lesz az! – vélekedtek erre egyesek.
„Péter közben rendületlenül zörgetett. Amikor végre kaput nyitottak és meglátták, nem tudták, hová legyenek. Kezével intett, hogy maradjanak csendben, és elbeszélte, hogyan vezette ki a börtönből az Úr.”
– Testvérek, olyat tett velem az Úr, amit magam sem igen értek. Éppen két katona közt aludtam, kettős lánccal megbilincselve. A bejáratnál is őrök voltak. Egyszer csak arra ébredtem, hogy megjelent az Úr angyala, a helyiséget pedig fény árasztotta el. Az angyal azt mondta: „Kelj fel gyorsan!” Erre a láncok lehullottak a kezemről. Ő meg folytatta: „Csatold fel övedet és vedd fel sarudat!” Amikor megtettem, tovább sürgetett: „Vedd magadra köntösödet, és kövess!” Ahogyan utána mentem, magam sem tudtam, valóság-e mindez, vagy csak álom. Azt gondoltam, csak látomásom van. Az angyal meg átvezetett az első őrségen, majd a másodikon. Amikor eljutottunk a város felé nyíló vaskapuhoz, az magától kinyílt előttünk! Ahogyan végigmentünk az utcán, egyszerre eltűnt mellőlem az angyal. Ekkor hirtelen föleszméltem és idejöttem. Testvérek! Dicsérjük együtt az Urat, aki elküldte angyalát az égből és kiszabadított Heródes kezéből, s abból, amire a zsidó nép számított! – emelte fel Péter a tekintetét az égre, majd rájuk nézett és folytatta: – Adjátok mindezt tudtul a testvéreknek! Nekem most el kell mennem más vidékre.
Mikor az utolsó testvér is elment, Rodé még mindig izgalomtól reszkető kezekkel zárta kulcsra mögöttük a bejárati ajtót.
– Mégiscsak asszonyomnak volt igaza! A mi Urunk sokkal hatalmasabb, mint Heródes! Az Úr a mi királyunk és oltalmazónk! Hiszen nemcsak Pétert szabadította ki Heródes tömlöcéből, hanem az én szívemet is a kétségek börtönéből! Most már hiszem, hogy velünk van az Úr, s ezért nincs mitől félnünk!
