Interjú Sára Bernadett és Cseke Péter színművészekkel
Mindannyian úton vagyunk
Szerző: Bodnár Zita
Fotó: Magyari Ágnes
Sára Bernadett: – Igen, azt hiszem, valóban optimisták vagyunk. Nagyon jókedvű, reményteli, Istenben bizakodó családból jövök. Ilyen légkörben nőttem fel. Tudatosan törekszem arra, hogy soha ne csüggedjek el, ne legyen tartósan rossz kedvem. A Jóistenbe vetett hitem pedig eddig minden esetben megvédett a reményvesztettségtől. Egy keresztény, hívő ember nem is eshet kétségbe még a legnehezebb helyzetekben sem!
Cseke Péter: – Madáchot idézném: Ember küzdj, és bízva bízzál!
– Amíg lányaik kicsik voltak, barátaik gyakran mondogatták: ha még egyszer születhetnének, Csekééknél lennének gyerekek. Mitől olyan különleges az otthonuk?
S. B.: – Azt hiszem, elfogultság nélkül állíthatom, hogy két kiegyensúlyozott, boldog lányunk van, akik ma már kirepültek a családi fészekből. Nagyon nagy szeretettel és játékossággal neveltük fel őket. Én szigorú voltam, Péter pedig biztosította a vidámságot és a jó hangulatot. Remekül kiegészítettük egymást a nevelésben is, legalábbis az eredmény ezt igazolja. Barátnőimnek mondhatom a lányaimat, ami igazi ajándék számomra.
CS. P.: – Helyesbítenék. Detti nem szigorú, hanem következetes volt. Ő volt kettőnk közül az, aki fegyelmezett és nevelt. Nekem jutott a könnyebb feladat.
– Pályájuk kezdete óta nagy népszerűségnek és sikernek örvendhetnek. Hogyan tudták a munkát és a családot összeegyeztetni?
S. B.: – Miután összeházasodtunk, szüleimmel közösen éltünk egy nagy lakásban, ami óriási segítséget jelentett. Nem egyszer előfordult, hogy a gyereket félig lemosdatva hagytam a kádban, mert rohantam előadásra, de a nagymama minden gond nélkül folytatta a fürdetést, majd a fektetést. Egy nagymama, egy nagypapa, egy mama és egy papa várt a gyerekekre, hogy mikor mesélhetnek nekik, mikor játszhatnak velük. Kész paradicsom volt az életük! Mikor a gyerekek megszülettek, ők lettek az elsők az életemben, de a Jóistennek köszönhetően mégsem szakadt meg a pályám. Egy színésznő ugyanis soha nem megy el se gyedre, se gyesre. Továbbra is felléptem, játszottam, de lélekben otthon voltam. Két gyereket sikerült úgy felnevelnünk, hogy mindent megadtunk nekik, és nem kerültek hátrányos helyzetbe azért, mert a szüleik a legkülönbözőbb napszakban rohangásztak dolgozni.
Cs. P.: – Fiatalkoromban első számú hivatásomnak a színészetet tekintettem, ahogy azonban családom lett, ők kerültek az első helyre, hiszen a család hivatásszerűen megelőzi a munkát. Nagy boldogság, ha valakinek jó családja van! Biztos hátország.
– Kapcsolatukban segítséget vagy hátrányt jelentett a közös hivatás?
S. B.: – Azt hiszem, civil emberrel nem is tudtam volna elképzelni az életemet. Gondot jelentett volna, ha nem tudom átbeszélni a férjemmel a hivatásomat, a problémákat, az érzéseimet, ha nem ért meg engem és a szakmámat.
Cs. P.: – Nagy segítséget jelent a mi hivatásunkban, hogy a feleségem, miután elolvas egy darabot, szakszerűen tud ítéletet mondani róla, eljön, megnézi az előadást, véleményezi, nyilvánvalóan mindezt nagy szeretettel. Azt hiszem, csak pozitívuma van annak, ha két színész köti össze az életét.
– Feltűnő a kettejük közötti hasonlóság.
S. B.: – Amikor Péter elkezdett nekem udvarolni, mindenki rákérdezett erre a hasonlóságra. Ez nem egy összeérés eredménye. Amikor először jött értem Péter a színházba – még nem volt annyira ismert színész, akkor került fel Debrecenből – a kollégák azt mondták: Detti, itt van az öcséd. Sok a közös vonásunk, a világlátásunk, a hitünk, az elveink, de számos különbség is van köztünk. Szerencsére, hiszen így tudjuk kiegészíteni egymást.
Cs. P.: – Amikor a lányainkkal megjelenek valahol, mindenki azt mondja: tiszta apjuk. Amikor Dettivel vannak, akkor pedig mindenki azon csodálkozik, mennyire hasonlítanak az édesanyjukra.
– Gyakran felmerül a kérdés: hogyan lehet annyiféle szerepet hitelesen eljátszani. Melyik karakter áll a legközelebb Önökhöz?
Cs. P.: – Szerencsésnek mondhatom magam, soha nem skatulyáztak be egy bizonyos típusba. Játszottam mindent, a lírai hőstől kezdve a tömeggyilkosig. Lehettem Caligula és Harmadik Richárd, a Volpone-ben Mosca, a Csongor és Tünde Balgája. Még operettek, musicalek főszerepét is rám bízták, mint a Bál a Savoyban Mustafát, a Nebáncsvirágban Floridort, a Macskákban Elvisz Trént, az Isten pénzében Freddy-t, és sok nagy sikerű vígjátékban alakíthattam főszerepet, melyek közül a Páratlan páros taxisofőrjét már több mint 22 éve játszom, lassan a 850. előadás közeleg.
S. B.: – A Jóistennek köszönhető adottságaim miatt úgy érzem, hogy többféle szerepet eljátszhatnék. A főiskola után Kecskemétre kerültem, ahol nagyon sok Shakespeare-darabban tűntem fel, hol mint drámai hősnő, hol pedig fiatal naivaként léptem színpadra. Szeretem a vígjátékokat is, nagy örömömre játszom is egy párat, de alapvetően a drámaibb szerepek vonzottak, az idő múltával pedig egyre inkább izgat maga a karakter. Nagyon érdekel azoknak az embereknek a lelke, akiknek a bőrébe bújok, hogy mitől lesznek olyanok, amilyenek, mit tudnak adni a közönségnek. Szeretem kikutatni és tükrözni a lelküket.
– Megengedheti-e magának ma egy színész, hogy egy elveivel ellentétes darabot visszautasítson?
S. B.: – Eddig ezzel nem igazán volt problémám. Egyetlenegyszer utasítottam vissza egy felkérést, amikor vetkőzni kellett volna egy filmben, de nem találtam az értelmét, nem kapcsolódott a jelenethez. Bizonyos szavakat, mondatokat húztam már ki a szerepemből, akár elveimet nyilvánosan vállalva, akár óvatosabban, kicsit átköltve. Itt nem annyira a vulgáris szavakra, mint inkább a vallásomat bántó, sértő kifejezésekre gondolok. Ezeket én nem közvetítem.
Cs. P.: – Én sem találkoztam korábban ilyen színművekkel. Mostanában kezdenek beszivárogni a pesszimista, nihilista darabok, amik esetleg még a kereszténységünket is támadják. A ’90-es évek elején „kikényszerítettek” minket a társulatokból, és vállalkozókká kellett lennünk. Elég hamar átláttuk, hogy milyen irányt vett a színjátszás, ezért minél előbb meg kellett tanulnunk a felelős „szabadúszást”. Ma már az egyre nehezebb gazdasági körülményekkel vergődő színháznak elég nehéz bármilyen felkérésre is nemet mondani. A keresztény embernek azonban mindig megvan az a lehetősége, hogy ne játsszon az elveivel ellentétes darabban, vagy ha mégis, találjon rá megoldást, hogy hogyan… Eljátszottam olyan szerepeket, amik egyáltalán nem voltak pozitív figurái a történelemnek és drámatörténelemnek. Camus Caligulája vagy Shakespeare III. Richárdja effektíve tömeggyilkos. Számomra mégis az volt a lényeges, hogy felfedezzem: ő is Isten teremténye, hogy megtaláljam, hol van az a pont, az a pillanat, amikor a másik utat választja. Ha ez sikerül, a szerep és a történet előremutat. Például A bárányok hallgatnak című filmben mindenki a tömeggyilkosnak szurkolt. Számomra ez fájdalmas. Úgy megcsinálni egy filmet, hogy egy bűnözőnek szurkol a közönség. Így értelmetlen, és nem is lenne szabad egy negatív hőst ábrázolni. Igenis, a meséből kiindulva: a jónak el kell nyernie a méltó jutalmát, a rossznak pedig a méltó büntetését.
– Miért választotta a színészmesterséget?
Cs. P.: – Miért kezd el írni egy író? Mert belső kényszert érez az írásra, és szeretné jobbá tenni a világot. Életem mozgatórugója a szolgálat. Ezt a művészi hivatásban is nap mint nap megélem. Én még hiszek abban, hogy a világot jelentő deszkán is meg tudom változtatni a világot, a négy sarkából is ki tudom forgatni, ha kell. Csodálatos lehetőség! A színészet olyan hivatás, amely elrendeltetés. Egész piciként tudtam már, hogy színész akarok lenni. Ady Endre szavaival élve, a Pece-parti Párizsban, Nagyváradon születtem. Édesapám a város legnépszerűbb színésze, édesanyám vonzóan szép, kiváló színésznő volt. Mivel nem volt pesztrám, a színházban éltem, az épület minden zugát ismertem. Az esti előadások alatt nem egyszer az öltözőben aludtam el. Gyermekként azonban sokszor magam is játszottam a nagyváradi Szigligeti Színházban. Tizenegy éves koromban Magyarországra „repatriáltunk” édesanyámmal, és a Jóisten vezetésével valóban egyenes út vezetett vissza a színházba.
S. B.: – Péterrel ellentétben én egy műszaki beállítottságú, a művészeteket kedvelő családból származom. Az egyik nagynéném mindig megtanított nekünk egy verset vagy egy rövidebb szöveget, amit mi eljátszottunk a családnak születésnapok vagy ünnepek alkalmával. Ez az adni vágyás megmaradt gyerekkoromból. Azért lettem színésznő, hogy örömet szerezzek másoknak, megnevettessem vagy megríkassam őket. Ez ad erőt, lendít tovább és tartja a hitemet ebben a pályában. Ha például a Márai est során csak valami picit is tudok adni akárcsak egyetlen embernek, már megérte. Nem érzek napi csalódást azért, mert nem valamelyik körúti színházban lépek fel esténként. Jó volna, de nem ez a lényeg. Amíg tudok mit adni magamból, játszom.
– A színész a közönséggel együtt éli át a katarzist?
S. B.: – A színész minden szava és gesztusa hat a nézőre. Érzi a visszajelzéseket, akár a nevetésben, akár a döbbent csendben, akár a zsebkendőkereséstől nyíló-záródó retikülök csattogásában. Leírhatatlan boldogság, amikor érzem, hogy átment az, amit közvetíteni szerettem volna, hiszen ez a hivatásunk célja és lényege: a párbeszéd megteremtése színész és néző között.
Cs. P.: – Láttam egy olyan színdarabot, amelyben Berek Kati monodrámát játszott, elhunyt férjét gyászolta. Gyönyörű szép mű, sokszor megnéztem, Kati pedig csodálatosan alakította. Egyik nap szívinfarktussal kórházba vitték a férjét. Az előadás alatt végig ez járt a fejében. Érdekes módon azon az estén hatástalan maradt a játéka. Annyira magában élte át a dolgot, hogy nem sikerült kapcsolatot teremtenie a közönséggel. A színpadnak vannak varázslatos törvényei. A színésznek úgy kell átélni és eljátszani az adott figurát, hogy az üzenet „átfolyjon” rajta. Természetesen vannak improvizatív pillanatok, de a közönségnek minden este pontosan ugyanazt kell látnia.
– Gyakran járnak vidékre.
Cs. P.: – Nagyon fontos misszió a vidéki színjátszás, amit addig kell csinálni, amíg az ember csak bírja! Régebben a Déryné Színház járta az országot, most pedig a Turay Ida Színtársulat lép fel vidéki színházakban és művelődési házakban. Olyan budapesti színészekkel játszunk Mátészalkától Szombathelyig, Bajától Salgótarjánig, mint például Pásztor Erzsi, Pápai Erika, Tóth Judit, Hűvösvölgyi Ildikó, Nemcsák Károly, Szacsvay László, Mikó István. Jelmezeinket magunkkal visszük, buszba ülünk, és megyünk játszani. A vidéken élő emberek szomjazzák a színházat! Csodálatos a vidéki közönség! Valóban átéli az előadás minden mozzanatát, és megtiszteltetésnek veszi a játékunkat.
S. B.: – Talán jó mégis az ember címmel tartunk Márai esteket szerte az országban, kisebb és nagyobb helyeken. Eleinte féltünk, vajon milyen lesz a fogadtatás? Nem hittük volna, hogy a versek iránt ekkora szomjúsággal találkozunk! Immáron 4-5 éve járjuk az országot, de még soha egyetlen negatív gesztust, unalmas tekintetet nem láttam.
Amikor könnyes szemmel odajönnek hozzánk gratulálni, hatalmas boldogságot és megerősítést érzünk, hogy még igenis szükség van versre, hiszen az emberek vágyakoznak a szép magyar beszédre! Az emberekben él a kiölhetetlen szomj a szépre, az igazra, a tisztára. Maradandó élményt és reményt ad nekik egy-egy ilyen est.
– Időről időre új CD-kkel jelentkeznek. Milyen szempont alapján választják ki a költeményeket?
Cs. P.: – Több olyan CD-nk is megjelent, amely a vallásos irodalommal foglalkozik. Nem tematikus válogatás, hanem azt szerettem volna, hogy ezek a költemények az istenkereső embert mutassák be, hiszen valamennyien úton vagyunk, a Jóistent keressük. A csodálatos magyar költők gyönyörűen tudják megfogalmazni ezt az Isten utáni kiapadhatatlan vágyat. A legutóbbi felvételen II. János Pál verseiből hallható egy válogatás. Nagyon nagy hatással voltak rám ezek az írások.
– Hogyan látják a színjátszás jelenlegi helyzetét?
Cs. P.: – Ahogy az ország, a színjátszás is lejtmenetben van. Ennek ellenére a színházak telt ház előtt játszanak. Tehát nagy a mi felelősségünk. Ha van írástudók felelőssége, akkor kell, hogy legyen színházcsinálók felelőssége is. Ez az, ami kihunyóban van. A másik fájdalmam, hogy nagyon sok tehetséges fiatal színész nem tud bemutatkozni, és nem kap esélyt arra, hogy tehetségét kibontakoztassa.
S. B.: – Fecseg a felszín, hallgat a mély. A háttérben ott a véres, verítékes munka. Egyszer majd eljön az idő, amikor a tehetség és az igaz győzni fog! Muszáj! Lehet, hogy nem az én életemben, akkor malter voltam a téglák között. Egyszer csak elsöprik mindazt, ami nem az igaz, tiszta forrásból fakad. Én hiszek és remélek ebben.
– Köztudott, hogy szívügye a gyerekszínház, doktori disszertációját is erről a témáról írta.
Cs. P.: – A gyerekekből lesz a jövő színházi közönsége. Hiszek benne, hogy egyszer majd lesz gyerekszínház Budapesten is, persze olyanra gondolok, amilyen egy európai uniós fővárosban kell, hogy legyen! Nem egy pici kis játszóhelyre, akármilyen nagyszerű is az. A mindenkori kormányzatnak be kell látnia, hogy ha szeretné, hogy negyven év múlva is legyen közönség a színházakban, akkor fel kell vállalni egy gyerekszínház tervének megvalósítását és működtetését. Egyelőre nem találtam még pártfogóra, de nem adom fel!
– Aktív szerepet vállalnak lakóhelyük alakításában. Fontos a civilek közéleti szerepvállalása?
Cs. P.: – Ha a Jóisten olyan képességekkel ajándékozott meg, hogy tudunk közösséget kovácsolni és jó célok felé vezetni, akkor kötelességünk azt megtenni. Amikor kiköltözünk Máriaremetére, eleinte utcabálokat szerveztünk, aztán ahogy kinőttük az utcát, intézményesülni kellett, és egyesületté váltunk. Találtunk egy lerobbant kastélyt, amit apránként helyrehoztunk, és kulturális intézetté alakítottuk. Ma már számos program és fesztivál otthona.
Természetesnek gondolom a civil létezést. Fontos, hogy részt vegyünk és formáljuk a közéletet, hogy ne lehessen minket háttérbe szorítani, hiszen mi látjuk környezetünk problémáit. Ami pedig nem jó, azon változtatni kell! Szerencsére a jót és szépet is látjuk, annak meg örülni kell!
S. B.: – Péterben él egy mozgató- és szervezőerő. Állandóan csinál valamit: hol erdőt pucol, hol a Klebelsberg-kastélyt újítja fel. Minden nehézségen átküzdi magát, ha bezárják előtte az ajtót, bemegy az ablakon. Én inkább szemlélődőbb típus vagyok, egészen nyitott az emberek felé. Azt hiszem, jól kiegészítem Péter szervezőkészségét. Én karitatív munkákat végzek, ebben találtam meg az örömömet, de kötelességemnek is érzem.
