Mészáros Csaba a délvidéki Hit és Fény közösségek életéről
„Az élet bősége a szeretetből fakad”
Szerző: Katona Marianna
Mai világunkban sokan rémülten fordítják el fejüket, ha egy fogyatékos gyermeket vagy felnőttet látnak, s nem is sejtik, milyen meghatározó találkozástól fosztják meg magukat. Mások – gyakran még templomba járó keresztények is – tovább mennek, és egyenesen megkérdőjelezik ezen embertársaink létének értelmét. Vajon tudatában vannak-e, hogy magát Krisztust utasítják vissza? Hiszen ő azonosította magát „legkisebb testvéreivel”, ő a kicsiket és gyengéket választotta, hogy általuk megnyilvánuljon isteni nagysága. Aki legalább egyszer őszinte szívvel odafordult egy értelmileg sérült gyermekhez, az megtapasztalhatta, mekkora szeretet lakozik benne, s ezt milyen elemi erővel tudja továbbadni. Ez az, ami mai, teljesítményorientált, haszonelvű világunkból olyan nagyon hiányzik. Mészáros Csaba, a mindig mosolygós, mindenkivel közvetlen és segítőkész moholi fiatalember, aki feleségével, Enikővel alappillére a vajdasági Hit és Fény mozgalomnak, éppen ezt emelte ki, mikor a Hit és Fény közösség identitásának lényegéről kérdeztem.
*
– Közösségünk önazonosságának lényege: helyet találni a sérült embereknek a társadalomban és az Egyházban, és az emberiséget megtanítani az igazi emberi értékekre, amelyeket elfelejtettünk a haszonelvűség, az élvezetek hajhászása miatt. Azt hiszem, az emberek valójában szenvednek attól, hogy nincsenek igazi emberi kapcsolataik. S ha megérzik, hogy valahol ilyen kapcsolatokra találhatnak, akkor nyitottak erre. Közösségünk találkozói jó alkalmat nyújtanak ennek megtapasztalására főként az értelmileg sérült emberek közelében, akiket nem érdekel a sikerközpontúság, akiknek van idejük, és nem kötik őket a konvenciók. Számukra nem gond, hogy jelen legyenek annak az embernek a számára, akivel együtt vannak.
– Akkor egy-egy ilyen találkozón részt venni igazi, Istentől kapott ajándék lehet?
– Valóban. De Isten ajándékai általában olyanok, hogy az emberek az első pillanatban megijednek tőlük. Pontosan azért, mert ami igazán értékes, az első pillantásra nem mindig átlátható. Mert ami igazán kihívás – a Hit és Fény is az –, kezdetben nehézségekkel jár: az ember szembesül önmagával, gyengeségeivel, és ez nem mindig fájdalommentes.
Mi igyekszünk elvinni ezt a mozgalmat, ezt a lelkiséget minél több helyre. Ezért van az, hogy a táborainkat, lelkigyakorlatainkat, zarándoklatainkat különböző helyszíneken rendezzük, hogy minél több embert megszólíthassunk és megismerhessünk. Igyekszünk külső segítőket is keresni az adott helyen, és őket is bevonni.
– Az Ön életében mit jelent a Hit és Fény mozgalom?
– Számomra nagyon fontos ez a közösség. Igazából ez a tágabb családom. Nős vagyok ugyan, és van három fiam is, de sajnos a szüleim már nem élnek, ezért a sérültek és családjaik jelentik számomra a rokonságot. Én már 14 éve tartozom ehhez a közösséghez. Ha nem találkozunk, hiányzunk egymásnak, mint egy igazi családban. Én itt érzem magam otthon, itt lehetek önmagam, itt élhetem meg, hogy az vagyok, aki vagyok. Nem kell megfelelnem, otthon érzem magam, ahol akár bohóckodhatok is, megmutatva gyerek énemet.
– Itt meg lehet élni azt is, hogy ez a közösség egy nagyobb család része? Hiszen a Hit és Fény egy nemzetközi mozgalom, amelyhez a vajdasági közösség is hozzátartozik.
– Igen, ez valóban így van. Jómagam jelenleg nemcsak a vajdasági közösségekkel foglalkozom, hanem zónafelelősként ismerem a romániai, a magyarországi és az ausztriai helyzetet is. Igyekszünk tartani a kapcsolatot a határainkon túliakkal is. Maga a program, amivel dolgozunk, szintén nemzetközi. S mivel a világ minden egyes Hit és Fény közössége e program alapján működik, ezért egységben tudunk lenni velük is. Időnként meglátogatjuk egymást: eljönnek hozzánk a nemzetközi közösségből, vagy mi utazunk Magyarországra, Erdélybe cseretáborozásra.
– Zónafelelősként hogyan látja, milyen különbségek vannak a közösségek életében?
– Ausztriára az jellemző, hogy nagyon erős szociális háló veszi körül az értelmileg sérült gyermekeket. De annak ellenére, hogy nagyon jól felszerelt intézményeik vannak, mégis sokszor döntenek úgy a szülők, hogy egy Hit és Fény közösségbe vagy egy Bárka közösségbe is elmennek, mert ott egészen más a miliő. Sokszor a közösségek nehézségei éppen abból adódnak, hogy a szülőknek talán nincs akkora igényük, hogy sérült gyermekeikkel közösséghez tartozzanak. Másrészt a nem Hit és Fény közösségek nem igénylik, hogy a szülők is jelen legyenek, és a szülők egy részének ez jó így. Az erdélyi magyar Hit és Fény közösségek anyagi szempontból hasonló cipőben járnak, mint mi, vajdaságiak. Náluk az jelent problémát, hogy nagyok a távolságok, a közösségek közötti találkozókat nehezebb megszervezni, hiszen nagy területen, szétszóródva élnek. De rendkívül nyitottak és egyszerűek, a befogadókészségük nagy, ami minden Hit és Fény közösségre jellemző. A magyarországi közösségek életében is a távolságok jelentenek nehézséget, és a nyugatihoz egyre inkább hasonló életforma, amelynek velejárója az állandó rohanás. Ezért is nehezebb találkozniuk. Rájuk inkább az a jellemző, hogy minden közösség külön-külön jár nyári táborba. Ez nálunk, Vajdaságban még nem így van: eddig az egész vajdasági Hit és Fény közösség együtt ment táborozni, de ez a jövőben valószínűleg nálunk is változni fog, mert már annyian vagyunk – hála Istennek –, hogy egy táborban nem férünk el.
– Mik a tervei közösségvezetőként a jövőre nézve?
– Szeretném előmozdítani a közösségek életét ezekben az országokban. Azt szeretném, hogy ahol elakadnak a dolgok, ott továbbmenjenek, ahol konfliktusok vannak, azok megoldódjanak, és ahol még nincs elég közösség, ott új közösségek alakuljanak, hogy még több sérült ember találjon otthonra közösségeinkben.
