„Aznap mintegy háromezer lélek megtért” (ApCsel 3,41)
Pünkösdi „galambtarisznya”
Szerző: Katona Marianna
Fotó: Léphaft Pál
– Jól van, ne félj kicsikém! – súgta, és szinte simogatott a hangja.
– Ne haragudj, Mária, hogy megint magammal hoztam. Tudod, aznap találtam, mikor a Mestert elfogták. Kieshetett a fészekből. Ő is olyan védtelen és kétségbeesett volt, mint én, hát gondoltam, magamhoz veszem, legalább majd vigasztaljuk egymást. Azóta meg nem tágít tőlem, mintha csak az anyja lennék – szabadkozott gazdám, míg én az ízletes morzsát lakmároztam.
– Jól tetted! – mosolygott rá az asszony, és anyai szeretettel megsimogatta meg a férfi lehajtott fejét.
– Hohó! Hiszen nem is az ő anyukája! – háborodtam fel a magam galambeszével. – Néhány napja, amikor a Kidron völgyében jártunk, az Olajfák hegyén, ott, ahol három felé válik a betániai út, saját szememmel láttam, hogy az igazi fia: Jézus, felemelkedett a levegőbe. Csak úgy, szárnyak nélkül! Egészen addig, míg el nem tűnt a szemünk elől. Ilyen különös dolgot még sosem tapasztaltam. Én is megpróbáltam utána menni, de hiába verdestem a szárnyammal, nem tudtam felemelkedni. Láttam ám, hogy a gazdám és a többiek is röpültek volna utána szárnyak nélkül is, ha tehették volna, de hiába. Hazatérve Mária megvigasztalta őket:
– Ne csüggedjetek, gyermekeim! Tegyünk úgy, ahogyan Jézus mondta!
Azóta mindennap eljövünk ebbe a házba, és itt lehet csak igazán jókat aludni! Amíg a gazdámék énekelnek és imádkoznak, olyan csendesség és béke van körülöttünk, hogy engem mindig elnyom a buzgóság. Ilyenkor csodaszépeket szoktam álmodni. De tegnap valami szélzúgásszerű zajra riadtam fel. Képzeljétek, zárva volt minden ablak, ajtó, és mégis úgy zúgott, hogy egészen megrémített. Aztán meg, ahogyan felnéztem, láttam, hogy tűznyelvek jelentek meg és leereszkedtek gazdám meg a többiek fejére. Bevallom, igencsak remegtem, és amennyire csak tudtam, elrejtőztem ebben a puha tarisznyában, s elő sem bújtam volna sokáig, ha nem történik valami még sokkal különösebb dolog. A gazdám és a többiek furcsa nyelveken kezdtek el beszélni, kezüket az ég felé tárva. Majd Péter vezetésével mindannyian kimentek a teraszra. Ahogy kikukucskáltam a gazdám vállán lógó tarisznyából, hatalmas tömeget láttam. Egyesek értetlenül tanakodtak, mások döbbenten bámultak minket. Néhányan gúnyosan kacagtak, és felénk mutogatva, így kiabáltak:
– Biztosan teleitták magukat édes borral!
De ekkor egy idősebb férfi, akit a gazdám Péternek szokott nevezni, előlépett és beszélni kezdett. Sok mindent mondott, főleg Jézusról, akit gonosz emberek halálra adtak, Isten azonban feloldotta a halál bilincsét és feltámasztotta őt. Ezt én sem hagyhattam szó nélkül, s tele tüdőből sipítozni kezdtem, hogy: „igen, én is láttam, találkoztam vele…” De senki sem figyelt rám. Mindenki csodálkozva figyelte Pétert, és egymást kérdezgették:
– Hogy lehet, hogy én, aki nem beszélem e nép nyelvét, értem, amit mondanak?
Bevallom, ez nekem fel sem tűnt, hiszen annyi különös dolgot tapasztaltam az elmúlt percekben. A legfurcsább azonban az volt, hogy hirtelen olyan sokan lettünk. Az emberek körülvettek minket és könyörögtek, hogy őket is kereszteljék meg, mert ők is Jézushoz akarnak tartozni. S miután teljesítették kérésüket, szinte repkedtek a boldogságtól.
Mi történhetett? Máig sem értem. De egy biztos: azóta gazdámék már sosem zárják be az ajtót, amikor imádkoznak. Nem is értem, mitől lettek ilyen bátrak, hiszen még mindig vannak olyan gonosz tekintetű emberek, akiknek egyetlen pillantásától is jéghideggé válik az én galambszívem, s ilyenkor bebújok a tarisznya legmélyére, hogy senki se lásson. De ők ezzel nem is foglalkoznak, néha úgy érzem, mintha a szívük is lángolna. Bárcsak én is kaphatnék ebből a tűzből!
