Udvardi Erzsébet, a magyar szakrális művészet élő klasszikusa
A fény megérkezett a pünkösdölő Bajára
Szerző: Farkas P. József
– Erzsébet képei egyszerre látvány és látomás, ezért érezheti mindenki sajátjának. Emlékek, lelkiállapot kérdése, kit mi fog meg, mire érez rá, mit lát meg bennük – idézte föl saját élményeit a Vasárnapi Újság főszerkesztője. – Ez egy ide-oda vibráló állapot alkotó és befogadó között, csak a kapcsolat jöjjön létre, ez a lényeg, és akkor nemcsak a művész, de a néző lelkén is átszűrődik az, amit meglát a képben. Ezért is olyan különös érzés belépni a műterembe, a műhelybe, ahogy Erzsike mondja. Íze, illata van, egy-két állvány, képpel vagy anélkül, festékes tégelyek százai, hatalmas virágcserepek az egyik oldalon, másutt a művész vajúdása egy félkész képen. Pedig ő visszahúzódva szeret festeni, zavarják a leskelődők, a képet készen akarja odaadni nekünk.
Ebben a badacsonytomaji műteremben a magyar templomok, kápolnák, egyházi intézmények remekmívű, hittel teli kincsei születtek az elmúlt évtizedek alatt. Május elején II. János Pál pápa emlékművét szentelte föl Badacsonyban Julius Janus érsek, vatikáni nuncius. De nagyon szeretik a hívek a badacsonytomaji bazalt templom Utolsó vacsoráját, Sümegcsehi féltve őrzött kincseit (Angyali üdvözlet/Jákob álma) és Korzenszky Richard imakönyvének illusztrációit – hogy most csak néhányat említsünk az igen gazdag életműből. Látvány és látomás egyszerre minden kép, nem is lehet szavakkal kifejezni, de meg lehet érezni, hogy rólunk és nekünk szól.
A művésznő így vallott a Família magazin riporterének:
