Cikkek listázása

„Barátaim, nézzünk egymásra néha…”

Szerző: Herdics György

„Barátaim, nézzünk egymásra néha és simogassuk meg egymás szemét…”

Márai Sándor írta a fenti sort. S mert erről (is) megfeledkezünk, sokszor úgy vagyunk az élettel, s az élet megannyi gondjával-bajával, mint a hajdani görög filozófusok, kik keserű szájízzel ugyan, de mégiscsak belenyugodtak a halál gondolatába. Mi is sok mindenbe csak úgy belenyugszunk, megszokjuk. Dosztojevszkij írja, hogy az ember az a lény, aki mindenhez hozzászokik.

Az idő múlásával belefáradunk sok mindenbe: lelkesedésünk már nem a régi, ritkulnak jó feltételeink, megkopnak nemes szándékaink, ízét veszti életünk. Próbáljuk magyarázni fásultságunk miértjét: öregebbek lettünk, megviselt a sors, ránk nehezült a betegség… Olykor-olykor azért még keressük a kiutat életünk összekuszált színtelenségéből, mert érezzünk, nincs ez így jól. De a kiutak keresése is egyre inkább nehezebb. Tán szeretnénk világgá kiáltani fájdalmunkat, vagy inkább elvonulni valamiféle csendes magányba, hogy ne is találkozzunk senkivel… De hiába kiabálnánk; akik hallanák hangunk keserű tónusait, lehet, hogy csak mosolyognának rajtunk. Vagy akiknek meg kellene hallaniuk, lehet, hogy már semmit sem hallanak… Vagy hallanak, csak a szívükig nem jut el a szó… Csendes magányunkat pedig talán megzavarná a mindent elsöprő tömeg hangja: a kiabálóké, éppen azoké, akik hallanak, csak nem minket. Vagy nem úgy, ahogy mi szeretnénk.

Mintha minden ellenünk esküdött volna. Hideg van, köd, eső, csúszik az út – minden zavar. Majd változik az időjárás: itt a tavaszi fáradság. Aztán ha jön a nyár, ismét nem érezzünk jól a bőrünkben magunkat: a simogató napsugarak érintése perzselő tűzként hat ránk… És így megy ez tovább és tovább…

De mit tehetünk? Belenyugszunk. Mert bele kell nyugodnunk, el kell viselnünk az életet, hiszen az élet is elvisel bennünket.

Nincs ez így jól! – ismételgetjük magunkban. Több kell, mint csak elviselni az életet. Hol a kiút? Még egy nekifutás, biztatgatjuk magunkat, s ha szerencsénk van, mások is biztatnak bennünket. Ismét mások pedig visszahúznak: ne fuss neki ezredszer és százezredszer, hiszen tanulhattál volna az előző buktatókból, úgy sem mész semmire…

És mégis nekifutunk… Mert megint csak: mit tehetünk? Bár bensőnk gyakorta harcol, s hallatja a költő hangját: „Kedv! Remények! Lillák! – / Isten véletek!” S ha vele együtt érezzük is, hogy „nékem már a rét hímetlen”, tudjuk, nem mondhatunk utolsó istenhozzádot a szépnek s minden nemesnek. Mert a rét mégis csak virágos lesz…

Emberek vagyunk. Küzdők, szomorkodók, örvendezők. Reménytelenek, aggódók, nevetők… Sík Sándor szerint a szürkület fiai. Ne csak mondjuk, valljuk is: a remény hal meg utoljára! S a rét nem „hímtelen” nekünk – virágos az. Csak simogassuk meg egymás szemét… S meglátjuk a virágokat is…

„Barátim, egymásnak csak annyit adjunk, mint a fák, ha
nyáron összehajolnak,
Egyszín virágok egymásra nevetnek, mint füvek bókolnak,
ha száll a nap,
Csak ennyit, csak egy nézést, kérdezőt, amiben biztatás
van és szelíd
Jel, hogy magányos életünkben a nagy Erő él és ontja jeleit.”

(Márai Sándor)

Legfrisebb szám
Legfrissebb szám fedlapja
2010. június
Tartalom >>>