Nobilis Márióval, az OLI igazgatójával beszélgettünk
A türelem erénye és a virágok titka
Szerző: Körössy László
Fotó: Lambert Attila
– Nemrég egy katekumenátusi felkészítés alkalmával került elő a kérdés, hogy mi is a boldogság… Merthogy a katekumenátus ideje alatt az emberek alapvető kérdései felől közelítünk a lényeg felé, és nem a hit szokásos nyelvezete felől. Az a válasz született akkor bennem, amit érvényesnek érzek azóta is, hogy olyankor vagyok boldog, ha „át tudom magamat adni”. Elsősorban és legvégső értelemben Istennek, de ez az öröm minden olyan helyzetben tetten érhető, amikor tiszta szívvel, szabadon oda tudom magamat adni valaminek, ami igazi értelemben jó – embertárssal való találkozásnak, a világ szépségének, értelmes feladatnak…
– Ön szerint mi az igazi irgalmasság lényege?
– Az irgalmasság szót a hétköznapokban manapság nemigen használjuk. Pedig az ilyen jellegű vallási szakszavak használatának, azt gondolom, akkor van értelme, ha megtaláljuk a mindennapi ember mindennapi kérdésvilágában a jelentésüket. Ebből a szempontból nézve az irgalmasság számunkra, emberek számára talán a testvériséggel rokon kifejezés. Akkor tudok irgalmas lenni, ha testvérnek tekintem a másikat az adott kapcsolatban (egyetlen – irgalmas – Atya gyermekei vagyunk!), nincsenek előítéleteim, „pozíció-felvételeim” a másik emberrel szemben. Az irgalmasság a megbocsátással is rokon, ami pedig szintén a „testvérnek látással” van szoros összefüggésben.
– Melyik az az erény, amelynek a jelenlétét a legszükségesebbnek tartja mai társadalmunkban?
– A türelem: a hétköznapokban éppúgy, mint a nagyobb távlatokban, például a népek között. Valahogy úgy, hogy ki-ki – megmaradva a felismert igazságban – képes várni a másikra, aki még nem érkezett el ugyanarra a felismerésre. Sokkal több mindenben megérthetnék egymást a különféle felfogással, különféle háttérből jövő emberek – egy kis türelemmel. Az utóbbi hónapokban figyeltem meg egyébként, hogy határozottan terjed Magyarországon (végre valami pozitív dolog!) az, hogy az autósok megállnak, és átengedik a gyalogost a zebrán (ahogy az egyébként a KRESZ szerint kötelező is lenne, de idáig egyáltalán nem volt jellemző). Mint autós és mint gyalogos is személyesen tapasztalom ezt a jelenséget, ami éppen a türelemmel, az egymásra figyeléssel van kapcsolatban. Különös dolog ez, hiszen a társadalom mai közfelfogásából nem vezethető le, számomra épp ezért feltűnő – és reménykeltő.
– Mi az, amit a leginkább nagyra becsül a nőkben?
– Sok-sok mindent. Lelkipásztorként azt látom, hogy a nőkben sokszor jobban jelen van egyfajta jó értelemben vett konzervativizmus, ami alatt azt értem, hogy tovább ragaszkodnak az értelmes, egyszerű, természetes dolgokhoz. A családhoz, a mindennapi élet józan valóságaihoz – így a személyességhez és a hithez is. Jobban teret engednek magukban a természetfelettire irányuló természetes érzéknek. A természettel, a világgal való egység iránt is fogékonyabbak. Figyelmeztetnek minket, férfiakat arra, hogy ne szakadjunk el a valóságtól, amelybe Isten teremtett minket.
– Ha önmagát jellemezné, mely tulajdonságait tartaná a legfontosabbnak?
– Tudok ragaszkodni azokhoz a dolgokhoz, amelyeket jónak ismertem meg. Sokáig, kitartóan, sőt konokul képes vagyok csinálni valamit, és aprólékosan, részletekbe menően próbálom elérni a célt. Például nem mondok le emberekről, „utánuk megyek”, ha kell (ha tudok és ha hagyják…).
– Mit tart a legnagyobb hibájának?
– Ha már a kitartásról és aprólékosságról beszéltem, akkor ennek az éremnek a másik oldala a perfekcionizmus. Hajlamos vagyok olyasmire is túl sok energiát, ragaszkodást fordítani, amit talán nem nekem kellene elvégeznem, amit hagynom kellene, hogy majd Isten elrendezi, vagy valaki más megoldja. Ha viszont valami nem biztosan és jól megvalósítható, akkor meg valószínűleg nehezen kezdek bele.
– Mi a legnagyobb kincs az Ön életében?
– A családom – szüleim és testvéreim – biztos hátteret jelentő szeretetén, összetartásán túl az Istennel való kapcsolat, amit nagyon személyesen tapasztaltam meg úgy húsz éves korom táján. Azóta akármerre járok vagy bármit teszek, ez a kapcsolat mindennek a mélyén ott van. Számomra nyitva az ég.
– Mi az, amit másképpen tenne, ha még egyszer elkezdhetné az életét?
– Jobban odafigyelnék egy-egy helyzetre, jelre, emberi kapcsolatra, de az életem vonala alapvetően, azt hiszem, nem menne más felé.
– Mit jelent az Ön számára a katolikussága?
– Szabadságot és értelmességet. Egyáltalán nem érzem korlátnak a katolikusságomat, hanem olyan közegnek, amiben mindennek helye van. Alapvető élményeim szólnak arról, hogy a Katolikus Egyházban élni azt jelenti, hogy mindent el tudunk helyezni, ami az életben érhet, ami körülvesz. Szabadság ez: a világunkból semmit sem kell kizárnunk, vagy a fogunkat összeszorítva tagadni az érvényességét, helyét.
De ha megvan a dolgok helye, akkor oda el is kell tudni helyezni őket. És ez vezet el a másik jellemzőhöz, az értelmességhez, ami azt jelenti, hogy végső soron azért merünk szembenézni a világ minden jelenségével, mert tudjuk, hogy van értelmük, még ha ezt az értelmet éppen most nem is látjuk át. Minden beleilleszkedik ugyanis a nagy egyetemességbe – és akkor vissza is tértünk a katolikus szó eredeti jelentéséhez.
– Ki a kedvenc női és férfi szentje és miért?
– A tavalyi jubileumi év közel hozta hozzám Szent Imrét, nem annyira a klasszikus ábrázolások szerinti „liliomos ifjút”, hanem a mindenre kész és minden helyzetben Isten akaratára tekintettel élő embert. Szent András apostolt pedig már kispap koromban is nagyon szimpatikusnak találtam. Az evangéliumokban azt látjuk, hogy ő, amikor kell, a reflektorfénybe lép, ha meg az kell, akkor a háttérbe húzódik. Elhozza Pétert Jézushoz, aztán átengedi nekik a teret… de azért ott van például a Tábor hegyén is. Jó időben jó helyen.
A női szentek közül egyrészt az „édesanya-szentek” állnak közel hozzám (például Szent Mónika, Boldog Gizella, Szent Erzsébet), akikből sajnos elég kevés van. Ők, akik úgy váltak szentté, hogy az életüket szétosztották a családban, a környezetükben, valakiknek a támasza voltak. Ilyen alapon maga Szűz Mária is közéjük tartozik, akit valamiképpen (Szent Máriusz mellett) a védőszentemnek is tartok… Másrészt szimpatikusak a „vagány nők”, akik bátran belevágtak valami egészen újba és istenibe az Egyházban. Olyanokra gondolok, mint Ward Mária, Merici Szent Angéla, Teréz anya, Chiara Lubich…
– Ki a kedvenc történelmi alakja és miért?
– Bár gondolatban szívesen elidőzök különböző korok történelmi alakjainál, a leginkább nevesíthetően talán Mahatma Gandhi. Bámulatos, ahogy töretlen szelídségével egy ország, egy kontinens, és lehet, hogy az egész világ történelmét megváltoztatta.
A történelemben azonban a nagy személyiségek mellett legalább annyira érdekelnek a lassú folyamatok és az azokat alakító, hordozó mindennapi emberek. Nagyon szívesen látnám – talán majd az örök életben Isten jóságából láthatom is –, hogyan zajlottak valójában az őskori vagy a későbbi Eurázsia népvándorlásai, kik is alkották mondjuk a „vonaldíszeskerámia-kultúra” népét, mik voltak a napi szokásaik és küzdelmeik; kik és hogyan éltek a mai Tököl határában állott Árpád-kori Méregyháza kis falucskájában, vagy hogyan váltak szét és hatottak egymásra a nagy nyelvcsaládok, és így tovább…
– Melyik a kedvenc evangéliumi részlete, imája?
– Például Máté meghívása, ami azzal a mondattal kezdődik, hogy Jézus „látott egy Máté nevű embert” – ez számomra sokatmondó szókapcsolat. Azután az, amikor Jézus azt mondja: az Emberfia úgy jön el majd, mint a villám, az utolsó napon… Ez nekem Isten „másféle fényéről” beszél, amelyben a világtörténelem egységben fog látszani: hirtelen végső és igaz, isteni fénybe kerül minden.
Az imádságok közül nagyon fontosak számomra Chiara Lubich elmélkedései a Ha tüzet gyújtanánk című könyvében, különösen A modern idők vonzóereje és a Megtaláltalak című.
– Melyik az a könyv, amelyet a Szentírás mellett magával vinne, ha hosszú időre egy lakatlan szigetre kellene mennie?
– Nehéz lenne választani a sok elkezdett jó könyv közül – amelyeket olyan jó lenne egyszer végig is olvasni! Egyébként lehet, hogy inkább térkép lenne, amit magammal vinnék. Kisgyerekkorom óta nagyon szeretem a térképeket, egy világatlaszt úgy tudok olvasgatni, mint más egy regényt. Vagy talán vinnék egy verseskötetet, leginkább egy bőséges válogatást a magyar irodalomból: Balassi, Arany, József Attila, Radnóti, Nemes Nagy Ágnes és a többiek…
– Melyik a kedvenc magyar bora, étele?
– A székelykáposztát igen jó találmánynak tartom. A borok, mint más alkoholos italok is, nem esnek igazán az érdeklődésem főirányába, inkább kulturálisan jelentenek értéket számomra. Így, miközben örülök annak, hogy nekünk ennyi rangos borunk, borvidékünk van: Eger, Tokaj, Szekszárd, Mór és a többi…, eddig nem horgonyoztam le egy bornál sem, ami „az enyém” lenne.
– Melyik virágot szereti a legjobban?
– Erdőn-mezőn járva nagyon szeretem a vadvirágokat nézni, no és persze meghatározni… Le tudok ülni mondjuk egy vitézkosbor mellé és hosszú percekig tudom szemlélni… Érdekelnek apró szépségeik, titkaik. A kerti virágok közül meg talán a porcsinrózsát kedvelem a leginkább. Olyan vidám, és szerénységében olyan életteli!
– Mivel tölti szabadidejét?
– Olvasással és kirándulással tölteném – ha lenne.
– Ki a kedvenc festője, muzsikusa?
– Számomra Bachot, azt hiszem, nem tudná megelőzni senki. De azt is bevallom, hogy a Kispál és a Borz együttesben nagy fantáziát látok. Kezdő káplán koromban a fiataljaimtól hallottam róluk először, és azóta is figyelemmel kísérem őket. Nem csodálom persze, hogy vallásos körökben nem számítanak túl szalonképesnek, de a hazai könnyűzenei mezőnyben szerintem kimagaslóak, az együttes frontemberét, Lovasi Andrást pedig nagy tehetségű embernek tartom, akinek van mondanivalója.
A festészetben? Annak idején el-elmentem a Nemzeti Galériába – ha tehetném, ma is többször elmennék –, és csak azért vettem belépőt, hogy beülhessek a gótikus szárnyas oltárok termébe egy-két órára. Színeik, alakjaik, szobraik lenyűgözően és üdítően hatnak rám.
– Melyik szín fejezi ki leginkább az Ön egyéniségét?
– Nem tudom… leginkább talán a kék. Egyébként van egy korai, talán csecsemőkori szín-együttes: zöld mezőben sárga virágok (meghatározott árnyalatban és arányban), amely mély harmóniát idéz fel ma is bennem.
– Ha csodatévő hatalmat kapna, mire használná?
– A hatalmasok szívét megfordítani… hogy felelősen gondolkodjanak a világról és az emberekről.
– Melyik várost vagy országot tartja a legszebbnek?
– A történelmi Magyarország számos városa, tája sorakozik képzeletbeli listám elején, de például Svájc vagy az Adria természeti szépségei is nagyon megérintenek.
– Hol érzi igazán otthon magát?
– Ez érdekes kérdés számomra, hiszen jelenleg is „kétlaki” vagyok, Budapesten és Székesfehérváron élek. Gyerekkoromban sokat költöztünk, talán ennek köszönhetően kialakult bennem egy olyan készség, hogy elég hamar otthon tudom érezni magam bárhol. Mondjuk így: globális értelemben sehol sem érzem otthontalannak magamat. Mindenesetre a Dunántúlon összpontosul a legtöbb olyan hely, ahol kifejezetten úgy érzem, hazajöttem.
– Ha csak egy órája maradna az életéből, mit tenne a rendelkezésére álló időben?
– Ez csak attól függ, hogy ott, akkor mi az Isten akarata velem: másoknak segíteni, imádkozni, vagy épp a közösség egységét építeni… Mindezt persze a bűnbánat lelkületében. De nincs külön bejáratú „vészforgatókönyvem” a Vele való találkozás előtti percekre. Hiszen érzem, Isten számomra most is állandóan jelen van. És, remélem, én is az Ő számára.
