Spe salvi – Pápai enciklika a reményről
„Mert megváltásunk még reménybeli”
Szerző: Érszegi Márk Aurél, MK
„Az embernek számos – kicsi és nagy – reménye van nap mint nap, amelyek változók lehetnek életének egyes szakaszaiban. Néha úgy tűnhet, hogy ezek valamelyike teljesen kielégíti, és hogy nincs szüksége más reménységre. Fiatal korban ez lehet a nagy és megelégedett szerelem reménysége; egy bizonyos szakmai pozíció elérésének reménysége, az élet hátralevő részét meghatározó valamely siker. Amikor azonban ezek a remények megvalósulnak, világossá válik, hogy ezek valójában nem voltak a minden. Nyilvánvalóvá lesz, hogy csak valami végtelen lehet elégséges, valami, ami mindig több lesz, mint amit bármikor is elérhet. Ebben az értelemben fejlesztette ki a modern világ a tökéletes világ megvalósításának reményét, ami a tudományos ismeretek és egy tudományosan megalapozott politika révén tűnt megvalósíthatónak. Így az Isten országának bibliai reményét az ember uralmának reménye váltotta fel, egy jobb világ reménye, ami az igazi »Isten országa« lenne. Ez látszott végre a nagy és realisztikus reménynek, amire az embernek szüksége van. (…) De idővel világossá vált, hogy ez a remény mind távolabb kerül.” (…) Szükségünk van a kisebb-nagyobb reményekre, amik nap mint nap haladásban tartanak minket. De a nagy reménység nélkül, ami minden mást felülmúl, mindez nem elégséges. Ez a nagy remény csak Isten lehet, aki átöleli a világot, és aki képes megkínálni és megajándékozni azzal, amit egyedül nem érhetünk el. (…)
Az ő országa nem egy képzeletbeli odaát, ami a soha el nem érkező jövőben rejlik. Az ő országa jelen van ott, ahol őt szeretik, és ahol az ő szeretete elér minket. Csak az ő szeretete adja meg annak lehetőségét, hogy nap mint nap józansággal kitartsunk, anélkül, hogy elveszítenénk a remény lendületét egy természeténél fogva tökéletlen világban. És az ő szeretete ugyanakkor garancia számunkra, hogy létezik az, amit bizonytalanul megérzünk, és mégis bensőnkben várunk: az az élet, ami »valóban« élet” (Spe salvi, 30-31.).
„Talán azért utasítják el ma sokan a hitet, mert az örök élet nem tűnik számukra kívánatosnak. Egyáltalán nem az örök életet akarják, hanem a jelenlegit, és az örök életbe vetett hit ebből a szempontból inkább akadálynak tűnik. Örökké élni – vég nélkül – ez inkább büntetésnek látszik számukra, mintsem ajándéknak. A halált persze lehetőleg minél inkább elodáznák. De örökre élni, vég nélkül – ez mindent egybevetve csak unalmas, és a végén elviselhetetlen lenne. (…)”
