Egy fiatal örökfogadalmas karmelita mesél hivatásáról
Indulni bátran, elszánt elhatározással
Szerző: Pécsi Egyházmegyei Sajtóiroda
Fotó: Fazekas Orsolya
– Egy nagycsütörtökön kaptam, a krizmaszentelési misén a debreceni székesegyházban. Nagyon megrendített, amikor a papok megújították a püspöknek tett engedelmességi ígéretüket. Ebből a megrendültségből fakadt a kérdés: hol van a forrása ennek az önátadásnak? A választ személyre szólóan kaptam meg másnap, nagypénteken. Mivel nem szerzetesi életre készültem, hanem nagycsaládot szerettem volna, „mindennapi” keresztény életet, ezért eleinte próbáltam küzdeni ellene, de az Úr erősebb volt, mint én.
Amikor beláttam, hogy hiába hadakozom, elkezdtem ismerkedni a szerzetesrendekkel. Tudtam, hogy szemlélődő rendbe szeretnék menni, és olyat kerestem, amelynek régi a gyökere, vannak hagyományai. Úgy éreztem, hogy a legtöbb, amit adhatok, az imádság. Leginkább ezzel szolgálhatom az Egyházat. Így lehetek Isten eszköze. A kármelita nővérek életeszménye című kis füzetet olvasva láttam, hogy azokat a vágyakat fogalmazza meg, amelyek bennem élnek. Avilai Szent Teréz írásaiban pedig példát kaptam, ami vonzott, és amit megpróbáltam követni.
– Korábban ismerte-e a Kármelt?
– Első élményem harmadikos gimnazista koromból származik. A debreceni Svetits Gimnáziumba jártam, és az osztálykirándulás egy szeleteként meglátogattuk a pécsi kolostort. Részt vettünk egy napközi imaórán, amelyen igaznak, hitelesnek láttam a nővérek imádságát. Szép volt, hogy szívből énekelték a zsoltárokat. Akkor még egyáltalán nem gondoltam a szerzetesi hivatásra, mégis, amikor kiléptem a kapun – állítólag – azt mondtam, ha szerzetes lennék, ide jönnék. Minderre nem emlékszem, de az osztálytársaim megjegyezték.
– Amikor 2001-ben belépett, a valóságban szembesült a kolostori élettel. Milyen tapasztalat volt ez?
– A Kármelbe történő jelentkezésemtől négy év telt el a belépésemig. Közben többször voltam a vendégrészben, láttam kívülről a Kármelt. Amikor pedig próbaidőre bemehettem a közösségbe, úgy éreztem: igen, ez az. Nem voltak nagy elképzeléseim, amelyek leomolhattak volna. Szentanyánk műveit olvastam, és próbáltam ismerkedni karmelita szentjeinkkel, a lelkiséggel, de konkrétan nem képzeltem el, mi történik a falakon belül. Azonnal otthonra találtam.
– A beöltözést hogyan élte meg?
– Nagyon vártam, hogy egy legyek a többiek között, hogy beilleszkedjem a közösségbe külsőleg is. Persze ez nem azt jelentette, hogy rögtön belsőleg is karmelita lettem, hiszen ez hosszabb folyamat. A mai napig igyekszem, hogy „ne lógjak ki a sorból”, ami egy zárt közösségben elengedhetetlen, mert nagyon megterheli a közösséget, ha valaki hosszú távon kirívóan más. Az egység szempontjából fontos, hogy tudjunk együttműködni, hogy a közösség valóban közösség legyen, és ne csak egyéniségek csoportja. A beöltözés ennek volt a külső jele. A habitusnak persze sokkal gazdagabb a jelentése, de nekem akkor ez volt talán a legszebb élmény.
– Az első fogadalmáról – 2004. szeptember 14-ről – mondana valamit?
– Számomra az volt az elköteleződés. Amikor letettem az első fogadalmat, kértem az Urat, hogy úgy tudjam kimondani az igent, hogy az örökre szóljon: rátettem az életemet Isten ügyére a Kármelen belül. Előtte volt egy nagy küzdelmem, nagyon megharcoltam érte. Nem akartam elmenni a Kármelből, csak hirtelen a szemem elé került mindaz, ami itt nehéz. Arra gondoltam, hogy Isten megadta nekem ezt a gyönyörű hivatást, amihez talán sosem fogok fölérni, és megijedtem, hogy én kicsi vagyok ehhez. Hogyan kaphatok hát ekkora ajándékot, és hogyan tudok majd hűségben élni karmelitaként egy életen át?! Megijedtem a saját gyöngeségemtől, át kellett küszködnöm magam azon, hogy gyengeségem ellenére is hív az Úr, és nem magamban kell bíznom.
– És az örökfogadalom?
– Ezek után úgy gondoltam, hogy az örökfogadalom inkább csak jogi forma lesz, illetve az Egyház majd jóváhagyja, amire már korábban is kimondtam, hogy élem. Ami Jézus és köztem élt már, nyilvánosságot kap. Utólag értettem meg, hogy én ugyan mindent rátettem erre az életformára, de még valami vissza volt, amit nagyon nehéz szavakkal megfogalmazni. Az egyik legerősebb tapasztalatom, hogy együtt ünnepelt az egész Egyház. Nemcsak azok, akik jelen voltak, nemcsak azok, akik velem, velünk imádkoztak, nemcsak azok, akiktől levelet kaptam, és akik mindenféle módon elhalmoztak szeretetükkel, hanem mindenki ünnepelt, aki Istenhez tartozik. Azok is, akik már odaát vannak. Befogadott az Egyház, amit a keresztségben ugyan már megtett, mégis ezt olyan mélységben éltem meg, amit eddig nem ismertem. Kaptam egy nagy biztonságtudatot, hogy most már bármi történhet, ettől senki nem tud megfosztani. Jöhet akármi, a lelkemből senki és semmi ki nem törölheti, hogy örökre Krisztusé vagyok és örökre karmelita.
– Milyen mottóval indult?
– „Az Emberfia azért jött, hogy megmentse, ami elveszett” (Mt 18,11). Ez egyfajta hitvallásom, mint Péter „Te vagy a Krisztus”-a. Szeretnék az életemmel tanúskodni arról, hogy ő az, aki megment, ő az, aki üdvözít. Irgalomból élünk. Megköszönöm neki, hogy nem csak rajtam múlik…
– Gyönyörű ikont választott fogadalmi képének. Miért éppen ezt?
– Ez egy 12. századi mozaik. Aki egy kicsit ismeri az ikonokat, azonnal látja, hogy analóg Krisztus pokolra szállásával. Ott Ádámot húzza ki az Üdvözítő a pokolból, itt Pétert a vízből. Ugyanazok a mozdulatok, ugyanazok a tekintetek, ugyanaz az új élet. S a háttérben a bárkában lévő apostolok (Júdás nélkül) rámutatnak az Üdvözítőre, ugyanúgy, mint az ószövetségi igazak.
– Péterben egy kicsit magát látja?
– Nem véletlenül kaptam róla a nevem. Sok közös vonásunk van. Gyakran előfordul, hogy az ő életéből, bukásaiból, Jézussal való kapcsolatából választ kapok a saját kérdéseimre. Barátom és támaszom. Péter kilép a vízre, mert van benne elszántság, vakmerőség, de önmagában bízik, amikor elkezd süllyedni, és megérti, hogy a saját ereje pusztán ennyi. S ha már nem kapaszkodott Jézus tekintetébe, még mindig megragadhatja a felé nyújtott kezet. Mert „az Emberfia azért jött, hogy megmentse…”
– Mit üzen azoknak, akik hivatásukat keresik?
– Kérni kell a Szentlelket, és ki kell várni, amíg válaszol. Hagyni kell, hogy ő működjön, ő mutassa az utat. S ha megvan a válasz, indulni bátran, „elszánt elhatározással” és belé vetett bizalommal.
