Látogatóban a Falusi-Terjék népi iparművész házaspárnál
Csibeitatótól a habán kerámiáig
Szerző: Lőrincz Sándor
Fotó: Kovács Tibor, Gégény István
Falusiéknál élő valóság a hit. S ahogy szóba elegyedünk, rögtön előkerül egy vaskos, öreg Biblia. Van vagy négy kiló. Élvezet belelapozni a sok száz éves oldalakba, belefeledkezni a régi, archaikus szövegbe. Gyakran kézbe veszik, hiszen tucatnyi jelzés, apró cédula tarkítja vaskos gerincét. Mintha azt sugallná: Ímé, mint az agyag a fazekas kezében, olyanok vagytok ti az én kezemben… (Jer 18,6)
– Miért éppen fazekasság? – kérdem a feleségtől. – Hiszen az agyaggal való bánásmód nem különösebben női foglalatosság.
– Bárdudvarnokon születtem – meséli Terjék Éva. – Ott, ahol Goszthony Mária keramikus élt és alkotott, s akinek kúriájában ma nemzetközi üvegművészeti alkotótelep működik. Már bakfislányként elhatároztam: lesz majd nekem kellő erőm a koronghoz és az agyaghoz. Aztán jelentkeztem az ipari szakmunkásképző kerámiakészítő osztályába, onnan mentünk gyakorlatozni a Fazekas Háziipari Szövetkezetbe. Egy darabig ott dolgoztam, és készítettem téglát, tetőcserepet, csibeitatót, majd dísz- és tálaló edényeket, fehér mázas, festett kerámiákat. Huszonnyolc éve azonban már önállóak vagyunk.
A házaspár a háziipari szövetkezetben ismerkedett meg, amelynek Tamás László, a neves somogyi fazekasmester, Falusi Béla nagybátyja volt az elnöke. Jó hangulat jellemezte az akkori munkahelyi légkört. Vendégelőadókat hívott az Iparművészeti és a Néprajzi Múzeumból, de Együd Árpád somogyi etnográfus is tartott ott órákat. A fiatalok részt vettek a Népművészeti Akadémia munkájában is, hogy még többet tudjanak.
– Villanyszerelőnek tanultam, de első dolgom volt, hogy vizsgáim után a szövetkezetbe menjek dolgozni, mert tudtam, pályakorrekcióra kényszerülök; engem nem lehet eltéríteni a kerámiától. Mintázni a Munkácsy-díjas kaposvári szobrászművésztől, Bors Istvántól tanultam, akinek számos köztéri szobra áll az országban. A szövetkezet festőműhelyében fedeztem fel Évát. Szerelem volt az első látásra.
Nem is tágítottak. Sem egymástól, sem pedig a habántól. Mindketten Tamás Lászlót tartják mesterüknek, aki megismertette velük a fazekasság alapjait, felfedte az újítás lehetőségeit. Rajtuk kívül nincs is más keramikus Somogyban – megkockáztatom, az országban sem sok –, akik műhelyéből ilyen habán remekek kerülnek ki. De kik voltak a habánok?
– A mai Svájc területéről indult az az anabaptista, újkeresztény népcsoport, amelynek díszítőművészete tovább él a mi munkáinkban – érkezik a szakszerű felvilágosítás Falusi Bélától, aki az ecseteit is maga készíti állatszőrből. – Mivel más vallásúak voltak, a reformáció idején vándorolniuk kellett. Néhány felvilágosult földesúr viszont szívesen fogadta őket Magyarországon is. Kiváló üvegművesek, szerszámkészítők, kádárok is éltek közöttük. Az 1600-as években a népcsoport valamennyi tagja írt és olvasott, még kódexet is nyomtattak. Írás van arról, hogy az első gyalut éppen a habánok hozták Somogyba, és kádáraik tökéletesítették a hordódongák illesztését, így nem ecetesedett meg a jóféle nedű. A keramikusok a holland porcelán és az olasz reneszánsz formavilágát és motívumkincsét vették át, ötvözték. Hosszú időn keresztül – mivel tiltotta a vallásuk –, embert és állatot nem ábrázoltak a fazekasok. Később már megjelent tárgyaikon a madár, majd az állat és az ember is. Mivel folyamatosan vándoroltak, hatottak a helybeli fazekasokra, akik sokat tanultak tőlük.
A nappaliból csak néhány lépcső vezet a csupa fény műhelybe, ahol művészi rendetlenség fogad bennünket – jelezvén, hogy munka folyik itt. Megtudom: a település címerét is Béla készítette, és a kerámia jól tűri az időjárás viszontagságait a polgármesteri hivatal falán. A polcokon égetésre váró bonbonierek sorakoznak. Ritmusukba jó belefeledkezni. Odébb kisebb-nagyobb, festésre kész tányérok, kaspók. Egy részük kiállításon, hiszen a kézműves házaspár alkotásai számos önálló és csoportos tárlaton megfordultak, sőt Amerikába, Kanadába, Ausztráliába, Angliába, Belgiumba is eljutottak. Olaszországban tanulmányúton is részt vett a házaspár, s az ottaniak csodálkoztak azon, hogy magyar barátaik – mint édes gyermeküket – kézbe veszik a festés előtt álló darabokat, és úgy fognak hozzá a festéshez, nem pedig állványon dolgoznak, mint az olasz keramikusok. Most egyébként a Somogy Megyei Önkormányzat kérte fel őket egy horvátországi kiállításra. Verőcére évek óta visszajárnak, élő a somogyi-horvát kapcsolat.
A fazekaskorong mögött egy fekete-fehér fotó: Tamás László korongozik. Még itt, a műhelyben is velük dolgozik Laci bácsi, aki ma, nyolcvanon felül is büszke arra, hogy nemcsak tehetséges unokaöccsét, hanem a feleségét is „beleragaszthatta” az agyagba.
Arról is kérdeztem a házaspárt, gyerekeik közül sikerült-e valamelyiket beoltaniuk a kézművességgel. Szinte egyszerre jött a válasz: bár mindegyikük jó kézügyességgel rendelkezik, mégsem szeretnék, ha nekik is ilyen nehéz kenyerük lenne. 23 éves leányuk matematikusnak készül, hatodikos fiuk pedig még pályaválasztáson innen van.
Mint megjegyezték: szinte hónapról hónapra pengeélen táncolnak; erőlködve, kínlódva, hogy ki tudják fizetni a számlákat. Gyűjtőik hiába mondogatják nekik: kezükben arany van, hiszen különleges tehetséggel áldotta meg őket az Úr, a kerámiapiac beszűkült, elgiccsesedett, sokan feladták, és a vásárló az eredeti kézi munkáért sajnálja a pénzt. Ennek jele az is, hogy a kínaiak által kivitt motívumokból silány minőségben, tízezer számra legyártatva – kiöntetve –, magyar termékként érkezik meg a váza, a tányér, a kancsó.
Mi ad mégis reményt? Az Úr gondviselő szeretete, hiszen az utolsó pillanatban mindig megcsörren a telefon, és rendelnek néhány patikaedényt, boroskancsót, gyertyatartót. És az, hogy Bélát és Évát gyerekek tucatjai lesik szájtátva egy-egy játszóházban, ha korongoznak, vagy ha a kemencéből kikerülnek a diákok saját alkotásai. Úgy, mint ahogy a kaposvári Zita Nevelőotthonban, ahol hétről hétre árva gyerekeknek mutatja meg Éva, hogy mi minden készíthető agyagból, de sok szó esik itt gazdag népművészeti kultúránkról és szokásainkról is, amelyek védőoltást jelentenek korunk szellemi és lelki járványai ellen.
