„Az Úr adja a halált és az életet…” (1Sám 2,6)
Hanna nagy ajándéka
Szerző: Katona Marianna
Fotó: Léphaft Pál
Peninnának, gazdám másik feleségének több gyereke is van. Folyton csak rohangásznak és kiabálnak! Peninna meg olyan büszke rájuk, mintha valami nagy dolgot tudnának! Pedig még az egeret sem képesek megfogni! Hannát meg ki nem állják! Főleg Peninna! Folyton sértegeti, gúnyolja, azt veti a szemére, hogy nem képes még arra sem, hogy férjének utódot ajándékozzon. Pedig szegény Hanna még a légynek sem ártana. Ezért nem értem, miért olyan rosszindulatú vele mégis az a másik asszony. Én csak tudom, nekem mindent elmesél. Miközben a bundámat simogatta, a minap is sírva panaszolta, hogy Pennina mindenki előtt megalázta. De ma valahogy nagyon vidám. Megyek, utánajárok, miért! Már hallom is, hogy engem hív!
– Cicuskám! Gyere csak ide hozzám! Te megértesz engem! Olyan boldog vagyok. Ma elmentem a templomba, és végre odaálltam a Seregek Ura elé. Tudod, annyit imádkoztam már hozzá, de most úgy érzem, végre meghallgatott. Igaz, nem ment minden olyan egyszerűen, mert Éli főpap meglátott, ahogyan az Úrhoz fohászkodtam. Képzeld, azt gondolta, hogy részeg vagyok, s leszidott. Pedig egész életemben kerültem a részegítő italt, s meg is mondtam neki, hogy most sem ittam. Csak az Úr elé tártam lelkem bánatát, s szívem mélyéről kértem, ajándékozzon meg egy kisgyermekkel – az asszony szeme megtelt könnyel, s kezét doromboló macskája hátán nyugtatta. – Éli azt mondta, az Úr meghallgatta kívánságomat és teljesíti kérésemet. Igen! Végre én is anya leszek! – suttogta, s az öröm könnyei végiggördültek az arcán.
A cica még szorosabban bújt hozzá, s szinte érezte a szíve dobbanását is. „Szóval hamarosan még egy visító csupasz bőrű lurkó érkezik közénk! – gondolta magában, s álmosan nyújtózkodott. – Pfujj! Mennyi gond van egy ilyen kisbabával!” – fintorgott bajszát dörgölve, ám szíve mélyén ujjongott, hogy végre boldognak látja gazdasszonykáját.
S egyik hónap röpült a másik után, Hanna kedvével együtt gömbölyödött, s már alig várta a napot, hogy végre magához ölelhesse gyermekét. S mivel Isten mindig megtartja ígéretét, egy szeles éjszakán végre megszületett kisfia.
– Te vagy életem legnagyobb ajándéka! – vette karjába a csöppséget Hanna. – Legyen Sámuel a neved, ami azt jelenti, hogy az Úrtól könyörögtelek ki.
– Milyen gyönyörű emberpalánta! És okos is! – nyávogta a macska, míg tisztes távolból körülszaglászta az újszülöttet. – Nem lehet buta, ha ennyire szereti a tejet! Igen, ebben rám hasonlít! Majd én vigyázok rád, kis Sámuel! Ne félj! – dorombolta hízelkedve, míg Hanna lábaihoz dörgölőzött.
Teltek az évek, s a kis Sámuel egyre növekedett. Egy szép napon Hanna csomagolni kezdett. Egy efa lisztet, egy tömlő bort és egy hároméves marhát vitt magával, s kisfiával együtt belépett az Úr templomába. Amikor a marhát föláldozták, Hanna odament Éli főpaphoz és megszólította: „Engedd meg, Uram! Amint igaz, hogy élsz, Uram, az az asszony vagyok, aki itt álltam melletted és imádkoztam az Úrhoz. Ezért a fiúért imádkoztam. S lám az Úr teljesítette kérésemet, amellyel hozzá fordultam. Ezért én is átengedem fiamat az Úrnak, egész életére átengedem az Úrnak,” hogy neki szolgáljon. Ezután leborult és énekkel dicsérte az Urat. Majd hazatért, s Sámuelt otthagyta Éli főpap házában…
– De ne gondoljátok, hogy egyedül maradt! Miau! Én vele maradtam, s a mai napig vigyázok rá. Igaz, hogy Éli lopó fiai még az én kisgazdámat is kisemmiznék, ha lenne miből. De neki csak én vagyok, én meg nem kellek még a kutyának sem! Legalább is remélem! Miaú!
