A belső szabadság ajándéka
Szerző: Körössy László
Fotó: Lambert Attila
– Igazi örömként élem meg a belső szabadságomat. Kispap korom óta mindig foglalkoztatott a gondolat, amit Pál apostol mond ki: szabadságra vagyunk meghívva. De hogyan is lehet a keresztény ember szabad? Sokat gondolkodtam ezen, sokáig nem értettem, majd a Jóisten megadta a belső szabadság ajándékát. Amikor az ember igent mond az Istennek, akkor ajándékként megkapja a szabadságot, és ez tényleg nagy öröm számomra is.
– Ön szerint mi az igazi irgalmasság lényege?
– Sokáig fehér folt volt számomra, azaz szerettem volna pontosan válaszolni arra a kérdésre, hogy mi is az irgalom. Két oldalról közelíteném meg. II. János Pál pápa Dives in misericordia kezdetű apostoli buzdításából két gondolat él bennem. Az egyik Isten irgalmát a teremtés felől fogalmazza meg, „mit sem utálsz abból, amit alkottál”. Tehát Isten a teremtést – ami hozzá tartozik – szereti, irgalmasan tekint rá. Másrészt az isteni irgalom az Isten atyai mivoltából fakad. Miközben a tékozló fiú elcsatangolt, eltékozolta a pénzét, elvesztette a fiúi méltóságát, addig az atyában eközben lényegében nem történt semmi változás, megmaradt atyának, várta haza a fiát. Isten felől nézve számomra ez az irgalom. Ő a Teremtőnk és egyúttal Atyánk. Nem tud másként tekinteni az emberre, mint irgalommal.
Azt gondolom továbbá, hogy a hétköznapokban életünk lényeges tartozéka az irgalom. Az ember ugyanis sohasem tud egészen az igazság, illetve az igazságosság alapján állni. Az emberi együttélésben éppen ezért az irgalom az, ami teljessé tudja tenni a kapcsolatot. Akármennyire is törekszünk az igazságra , az igazságosságra, mindig rászorulunk a másik ember megbocsátására. Vonatkozik ez a házassági kapcsolatra éppúgy, mint a munkatársi viszonyra.
– Melyik az az erény, amelynek a jelenlétét a legszükségesebbnek tartja mai társadalmunkban?
– Bennem él XVI. Benedek pápának egy gondolata: azt mondja, ha a szabadság és a tolerancia leválik az igazságról, akkor csak zűrzavar keletkezik. Az igazság ugyan nem erény, de nagy szükségünk van rá, hogy ne essen szét a világunk. Ha szorosabb értelemben beszélünk az erényről, akkor azt gondolom, hogy a türelem az, amire nagy szükségünk lenne, de – a pápai gondolattal élve – az igazság alapján.
– Mi az, amit a leginkább nagyra becsül a nőkben?
– A legfontosabbnak mindenképpen azt tartom, ha az élet tisztelete megvan egy nőben. Azt gondolom, hogy a nőt a Jóisten azzal áldotta meg, hogy különösen érzékeny az élet iránt. Amiben pedig kiteljesedik, az az életnek a tovább ajándékozása. Másrészt, a nőkben valahol nagyon mélyen benne rejlik a szeretet. Azt gondolom, hogy az édesanyák nemcsak fizikailag hozzák világra gyermeküket. Szívükben valami módon mindig ott marad a gyermek. Nagy ajándék a nő számára az, ahogyan tudja szeretni a gyermekét, a férjét. Szívében hordozza azt, akit szeret. Általában is igaz: mennél inkább szeretek valakit, annál nagyobb mozgástere van bennem – a nők esetében ez különösen is igaz.
Megemlíteném azt is, hogy nagy értéknek tartom az úgynevezett „női fifikát” is. Ez a fogalom gimnazista koromban valamiféle fenyegetettséget jelentett, egyik bencés tanárunk riogatott vele, s én mint cölibátusra készülő fiú bizony féltem, nehogy valaki súlyosan veszélyeztesse a cölibátusra való készségemet. Felnőttként úgy látom, hogy a női fifika ajándék a nők számára, amely talán a gyereknevelés „ösztönéből” fakad: a jó édesanya elsősorban nem azt nézi, hogy mit kell továbbadnia a gyermekének, hanem azt: miként tudná elérni, hogy könnyen elsajátítsa azt, amire szüksége van, vagy ami az életben fontos. Azt hiszem, hogy a női fifika a házasság boldogságának is egyik eleme, ami által a nő segíti a férjét abban, hogy az igazi értékeket valósíthassa meg.
– Ha önmagát jellemezné, mely tulajdonságait tartaná a legfontosabbnak?
– Nagy ajándéknak tartom, hogy különféle körülmények között is merek önmagam lenni. Megmaradtam szekszárdi gyereknek, hanghordozásomban és stílusomban is, és úgy vélem, hogy ez nem válik kárára az evangéliumnak.
– Mit tart a legnagyobb hibájának?
– Gyengeségemet: azt, hogy magamat kevésbé kímélem, és könnyebben mondok igent, mint nemet.
– Mi a legnagyobb kincs az Ön életében?
– A hitem. Az ember gyerekkorában még alig érti, hogy miért is kezdődik ezekkel a szavakkal a a Katekizmus: Mi véget vagyunk a világon? Azért, hogy Istent megismerjük, szeressük, neki éljünk, és a mennyországba jussunk.
Most már olyan világos számomra, hogy mi is a lét – éppen a hiten keresztül. A szeretetből, Istenből indul, és feléje tart, a köztes állapotban tehát ugyanannak kell lennie: a hitem alapján ilyen egységben látom az életet.
– Mi az, amit másképpen tenne, ha még egyszer elkezdhetné az életét?
– Gimnazista koromban mindig nagyképűségnek éreztem, amikor odaállt elénk egy pap, és azt mondta: gyerekek, ha még egyszer választhatnék hivatást, ugyanazt választanám. Most már én is így vagyok ezzel. Génjeimig hatóan, és mindig örömmel voltam és vagyok pap. Csak ebben tudtam és tudok gondolkodni.
– Mit jelent az Ön számára a katolikussága?
– Nagy nyitottságot. Babits földije vagyok, ő is hasonlóan gondolkodott a katolikusságról. Valami nagy-nagy tágasságnak élem meg a hitet. Azt gondolom, hogy mennél inkább elmélyül valaki a hitben, annál nagyobb tágasság jelenik meg előtte. Így van ez a belső szabadsággal is, amiről már beszéltem. Nagyon mélyről tudom imádkozni a zsoltáros szavát: lábaim állítottad tágasságnak helyére.
– Ki a kedvenc női és férfi szentje és miért?
– Nem szoktam rangsorolni őket. Sok kedvencem van, és más-más szempontból azok. Lisieux-i Szent Teréz „kis útja” közel áll hozzám. Szeretem, ahogy Istent Atyának látja, azt a képet, amikor a kisgyermek erőlködik a lépcső alján, hogy felmenjen az édesanyjához, és az anya látja, hogy nem tud elindulni felé a kicsi, csak rakosgatja egyik lábát a másik után, de nem képes ellökni magát felfelé, és akkor lemegy és felemeli. A kis út nagyon erősítő és bátorító: talán a szabadságélményem is ehhez kötődik.
II. János Pál pápától is sokat tanultam…
Általában azt gondolom, hogy a szentek nagyon modernek. Szeretem Don Boscót, akiről azt szokták mondani, hogy nála a természetes volt a természetfölötti, és a természetfölötti volt a természetes. A szent számomra az, aki igazán odaadja magát az Istennek, és nincs benne annyi „fakszni”.
– Ki a kedvenc történelmi alakja és miért?
– A leginkább történelmet formáló személyiségnek a Szűzanyát tartom. S ha valaki tudja, hogy kicsoda Jézus Krisztus, az ő.
– Melyik a kedvenc evangéliumi részlete, imája?
– Jézus imája: Áldalak téged, Atyám, mennynek és földnek Ura, mert elrejtetted ezeket a bölcsek és okosak elől, és a kicsiknek kinyilatkoztattad… De tetszik Jézus Urunk istenképe is: Isten, aki Atya, és ugyanakkor mennynek és földnek Ura – és ő lép a kicsinyek felé. Szeretem Jézus önvallomását, amikor azt mondja: senki sem ismeri a Fiút, csak az Atya, és az Atyát sem ismeri más, mint a Fiú, és akinek a Fiú kinyilatkoztatja. Az egész kereszténység lényege megfogalmazódik ebben a jézusi imádságban.
– Melyik az a könyv, amelyet a Szentírás mellett magával vinne, ha hosszú időre egy lakatlan szigetre kellene mennie?
– Szeretem Prohászka, Thomas Merton, Pilinszky írásait…Simone Weilt. Ők azok, akik talán most a legközelebb állnak hozzám.
– Ki a kedvenc regényalakja, és miért szereti?
– Sokszor idézzük fel Victor Hugo püspökképét a Nyomorultakból. Most is ez jut eszembe. Azután gimnazista koromban sokat olvasott az osztályfőnökünk Tömörkény Istvántól. Az ő népi figurái a maguk eredeti őszinteségükben közel állnak hozzám.
– Ki az az öt személy, akit szívesen meghívna egy vacsorára?
– Nagyon rokonpárti vagyok, ezért közülük hívnék meg minél többet. Azután a tágabb körből… nehezen tudnék kiválogatni személyeket… Házaspárokra gondolok, kollégákra. Azt hiszem, nem a nagyok közül, hanem a kicsik közül hívnék őszinte embereket.
– Melyik a kedvenc magyar bora, étele?
– Szekszárdi ember lévén a vörösbor: a kadarka vagy a kékfrankos. Azért más bort is szívesen megiszom. Sógornőm pedig megtanulta édesanyám főztjeit. Igazán tud velük kedveskedni nekem.
– Melyik virágot szereti a legjobban?
– Szeretem a virágokat, gyönyörködtetnek – de nem én gondozom őket. (Mosolyog.)
– Mivel tölti szabadidejét?
– Nos, az nincsen. Néha azért elmegyek kirándulni. Tanulnék szívesen nyelveket is, de erre alig van időm.
– Ki a kedvenc festője, muzsikusa?
– Nagyon szeretem Maulbertsch-et, a sümegi templomát, Kalocsán a kápolna mennyezetképét: egyszerre fest epikus és absztrakt képet: sok fantáziát látok benne, mély gondolatokat, teológiát.
Muzsikát viszonylag keveset hallgatok. Mindenesetre számomra Kodály a legmagyarabb zeneszerző.
– Van-e kedvenc sportja, sportolója?
– Van egy szobabiciklim, de nem koptatom nagyon. Leginkább kirándulni szeretek, ez vigyázza az egészségemet. A sportra, testedzésre nem szántam sok időt, ez is egy gyengeségem, hibám.
– Ha csodatévő hatalmat kapna, mire használná?
– Az embereknek megadni a belső békét.
– Melyik várost vagy országot tartja a legszebbnek?
– Nyilvánvaló, hogy a hazámat, s azon belül szűkebb pátriámat. Másrészt számomra egy város vagy országrész milyensége az ottani emberi kapcsolataimtól is függ. Németországban két „világ” áll közel hozzám: Bajorország egyik kis városkája, északon pedig Swerin. Ahol a legtöbbször fordultam meg.
– Hol érzi igazán otthon magát?
– Szekszárdon, Pécsett, de Kecskemétet is nagyon megszerettem – most pedig a szeminárium az otthonom.
– Ha csak egy órája maradna az életéből, mit tenne a rendelkezésére álló időben?
– Azt hiszem, Luther bölcsességét követném: ültetnék egy almafát. Nem szeretnék semmi rendkívülire gondolni. Tenném azt, amit éppen tennem kell.
