Bibliai jelképek nyomában – Dávid Katalinnal
Minden ember szakralitás
Szerző: Bodnár Zita
Fotó: Bodnár Zita
– Már egészen kiskoromban elhatároztam, hogy a művészettel fogok foglalkozni, miközben abszolút tehetségtelen voltam, még egy egyenes vonalat se tudtam húzni. Csak azért kaptam egyest rajzból – akkoriban az egyes volt a legjobb jegy –, hogy ne rontsák le a bizonyítványomat. Egy ilyen tehetségtelen alaknak, mint én, az egyetlen lehetősége, hogy a művészet történetével, filozófiájával foglalkozik.
– Kik hatottak Önre leginkább az egyetemi évei alatt?
– Három professzorom, áldja meg őket a Jóisten, nemcsak tudásukkal, de emberségükkel is meghatározó szerepet játszottak az életemben. Egyik Kerényi Károly klasszika-filológus. Olyan gyönyörű férfi volt, mint egy görög szobor! Mindannyian szerelmesek voltunk bele! Azért vettem fel a klasszika-filológiát, hogy őt hallgassam. Világzseni volt a maga területén. Előadásain még az orvostanhallgatók is részt vettek. Zseniális dolgokat tanultunk tőle a görög-római kultúráról. A másik meghatározó egyéniség Sík Sándor volt. Akkor jelent meg a háromkötetes Esztétika című munkája, amikor hozzá jártam szemináriumra. Négy félév alatt leadta nekünk könyve egész anyagát. Olyan professzor volt ő, aki soha sem erőszakolta rá a véleményét a diákra. Emlékszem, egyszer egy dolgozatot kellett írnunk kollokviumként. Egészen más dolgokat vetettem papírra, mint amiket ő nekünk elmondott. A fiatalság őrültsége! Leadtam a dolgozatomat, majd mentem a szóbelire. Sík Sándor elővette az írásbelimet, elolvasta, rám nézett, elmosolyodott, és kitűnőt adott. Gyönyörű! Még egy nagyon édes emlékem róla. Már mindketten Pesten éltünk, amikor 1955-ben megszületett a fiam. Amint világra jött, egy közös barátunk elszaladt Sík Sándorhoz, és mondta, hogy Dávid Katának fia született, akit Máté Tamásnak hívnak. Azt válaszolta Sík Sándor: meg kell mondani Dávid Katának, hogy a decemberi Vigíliában meg fog jelenni Tamásról egy cikk, hadd lássa, hogy Tamás nem is volt olyan hitetlen. Gyorsan visszaüzentem, hogy tévedés, én Aquinói miatt adtam fiamnak a Tamás nevet. Harmadik, számomra nagyon kedves professzorom Bálint Sándor volt. Köztünk nemcsak professzor-diák kapcsolat, hanem egy nagyon mély, életünk végéig tartó barátság bontakozott ki. Az oroszok elől Pestre menekültünk a családommal 1944-ben. Az ostrom idején páter Endrődy Lászlónál dolgoztam a Kaszap titkárságon. Kaszap István boldoggá avatását irányította, illetve hozzá tartozott a Veritas Könyvkiadó is. Ennek munkálatait – a kéziratok sajtó alá rendezését, az olvasószerkesztői feladatokat stb. – rám bízta. Mielőtt bezárult volna Budapest körül az ostromgyűrű, Endrődy László lement Szegedre, és felhozott egy kéziratot Bálint Sándortól a Mária-búcsújáróhelyekről. Odaadta nekem azzal, hogy jelenjék meg karácsonyra. Előszedtem a kéziratot, és láttam, hogy nincs címe. Mindketten meglepődtünk, de mondtam, hogy majd én kitalálok valamit. A kötet címe Boldogasszony vendégségében lett. Nagyon tetszett, odavoltam magamtól! Ostrom után aztán levittem a tiszteletpéldányokat Szegedre. Amikor odaadtam Bálint Sándornak, kinyitott egyet, és beleírta: „Boldogasszony keresztanyjának, Dávid Katának”. Azóta is kincsként őrzöm a kötetet. Ehhez a könyvhöz még egy történet tartozik. Engem írtunk be felelős kiadónak, de a nyomda vezetője közölte, hogy én nem lehetek a felelős kiadó, mert az akkori törvények értelmében be kellett volna töltenem a huszonegyedik életévemet, de a születésnapomig még volt pár hét. Akkor elmentünk Endrődyvel jó barátjához, a Keleti pályaudvar igazgatójához, Vadász Józsefhez, aki elvállalta a felelős kiadót. A nevemet már rányomtatták a könyvre, ezért az összes példányban leragasztották, és ráírták Vadász nevét. Ha azonban a fény felé tartjuk a papírt, még ma is látszik: felelős kiadó, Dávid Katalin.
– Egész életében arra törekedett és arra tanította környezetét, hogy felfedezze a másik emberben az értéket. Ezt a szemléletet otthonról hozta?
– Nyilván nagymértékben hatottak rám a szüleim és a három előbb említett professzorom. Rajtuk kívül még a jezsuiták gyakoroltak rám döntő hatást. Hat vagy hét éves koromban voltam elsőáldozó. Az első gyóntatóm, akivel megbeszéltem magamat és az életet, páter Müller Lajos, a misztika professzora volt. Gyóntatóim mindig jezsuiták voltak: páter Kardos, páter Békési, páter Hunya Dániel. Ők később munkatársaim és barátaim is lettek. Páter Mócsi, páter Sass Imre, páter Békési, Bangha Béla, a két Kerkai, és még sorolhatnám azokat a jezsuitákat, akik fontos szerepet töltöttek be az életemben. Tőlük tanultam meg, hogy az evangelizáció még az anyakontinensen se zárul le soha, amíg a világ be nem fejeződik. Úgy kell élnünk, hogy permanens missziós területnek tekintjük a világot. Életem egyik legfontosabb pontja, hogy missziós területnek tekintettem az országot, és nem ellenségnek az ellenséget. Nem Krisztusról akartam prédikálni, hanem a szeretetről. Meg akartam tanítani őket arra, hogy a másik emberben észrevegyék a jót, csakis a jót, és a gyűlöletet kiirtsam a lelkekből. Amikor 1964-ben Rómában jártam, találkoztam az elüldözött magyar jezsuitákkal. Lelkesen mesélték, milyen szabadságban élnek, milyen bátran megvallhatják a hitüket, milyen szeretetben élnek, nem úgy, mint mi itthon. Erre azt tudtam felelni, hogy mi csak a gyengeségeinkkel dicsekedhetünk, azzal, hogy megtartjuk a hitet, és hogy képesek vagyunk nem gyűlölni az ellenségeinket.
– Nagy bátorság kellett ahhoz, hogy az ikonográfiát válassza kutatási területnek!
– Unokabátyám, Barcsay Jenő 1947-ben elvitt Lyka Károlyhoz, aki azt mondta: maguk még a magyar művészettörténetet se fogják tudni megírni, mert úgy látom, nem lesz módjuk utazni, és ha nincs analógia, akkor nincs történelem. Akkor ott elhatároztam, hogy ikonográfiával foglalkozom majd, mert ahhoz megfelelőek lesznek a reprodukciók is. 1948-ban doktoráltam művészettörténetből, esztétikából és középkori régészetből, majd elvégeztem a teológiát is. Emlékszem, azt mondta nekem páter Hunya, mielőtt feljöttem Pestre: Katalin, egy dologra kell figyelni: életben kell maradni, és segíteni kell mindenkit, hogy életben maradjon! Ezért lett a mi generációnk igazi erénye a prudencia, az okosság. Ezt néha hősies fokon kellett gyakorolni. Küldetésünk úgy szólt: úgy küldelek titeket a világba, mint bárányokat a farkasok közé, és legyetek okosak, mint a kígyó. Persze pillanatok alatt kirúgtak a klerikális kapcsolataim miatt. Akármikor kirúgtak, mindig jól jártam. Szilágyi János György klasszika archeológus barátom közbenjárására a személyemnek létesítettek egy külön intézetet, a Művészettörténeti Dokumentációs Központot, ahol először én és egy adminisztrátor dolgoztunk, majd tizenöt év alatt úgy kinőtte magát, hogy az egész művészettörténeti alapkutatás ide fókuszált. A munkámhoz szükségem volt latinul tudókra, azaz papokra. Munkatársam lett egy bencés szerzetes, három jezsuita, Sass, Mócsi, Klembala, egy premontrei, egy pálos, egy ciszterci. Persze mind kirúgott pap volt. 1964-ben zajlott a jezsuita per, amikor én is repültem. Akkor már egy életműnek megfelelő kutatás állt mögöttem, de mégis úgy írtak le egyik percről a másikra, hogy még a nyomdába kerülő könyvből is kihúzták a nevemet. A Nemzeti Múzeumba „deportáltak”. A főigazgató azzal fogadott: tudom, hogy csak ideiglenesen van nálunk, de érezze jól magát. És rám bízta az akkor készülő Magyarország története a Honfoglalástól 1949-ig című állandó kiállítás irányító rendezését. Aztán elkezdődött a Magyar Állam és a Vatikán között a tárgyalás. A Katolikus Egyház elég határozott kérésére én lettem az egyházi gyűjtemény szakbizottságának vezetője. Soha nem történt volna meg, hogy a magyar állam azért fizet, hogy szakrális művészettel foglalkozzam, ha nem rúgnak ki a jezsuita per körül.
– Visszatekintve, mit tekint a legfontosabb munkájának?
– A dokumentációs központot. A mai napig abból él a művészettörténeti kutatóintézet. A legkülönbözőbb emberek jöttek ott össze, de a fontos kérdésekben egyformán gondolkodtak. Például a két Vujicsics testvér, Pilinszky János, Kondor Béla, Nagy László, Német Lajos, Dorombi Károly. Sokszor találkoztunk az építész pincében, ahol a Vigíliának külön asztala volt. Ehhez többen is csatlakoztunk. Voltak kisebb asztalok, ahol ávósok ültek, figyeltek minket. Akkoriban páter Mócsi napi elmélkedéseket tartott nekem otthon, amiket én mindig továbbadtam a pincében. Emlékszem, volt egy olyan elmélkedés, amely Pilinszkynek különösen tetszett. El kellett képzelni, hogy meghalok, halottként fekszem, és mindenki eljön hozzám. Végig kellett gondolnom, ki mit mondana rólam. Ez aztán minden porcikádban megmozgatja a magadra figyelést!
– Hetvenedik születésnapjára egy emlékkönyvet kapott „Ex Invisibilibus Visibilia…” címmel, amelyben hetven neves értelmiségi írt.
– Nagyon kedves ajándék ez a kötet számomra, különösen azért, mert olyan emberek találkoznak ebben a könyvben, akik 1990 után már nem beszélnek egymással. Számomra az irgalom és a kiengesztelődés mindennél előbbre való. Körülöttem nem lehet ellenségeskedni, nem beszélni a másikkal. Egész egyszerűen nem tűröm!
– Szinte valamennyi lehetséges elismerést megkapta 1990 után.
– Igen, például Antalltól megkaptam a tiszti keresztet, Mádltől a Magyar Örökség-díjat, Horntól a Széchenyi-díjat. Megkaptam a Stephanus-díjat, a Szent Adalbert-díjat, II. János Pál pedig kitüntetett a „Pro ecclesia et pontifice” szentszéki kereszttel. El tudod képzelni, hogy azt mondják neked, kapsz a Szentatyától egy díjat az Egyházért és a pápáért végzett munkádért?! Ha belegondolok, elájulok. Ilyeneket az ember nem érdemel ki, hanem megkapja.
– Rengeteg nehézséggel és küzdelemmel kellett szembenéznie. Soha nem tört meg a hite?
– Soha! Hazudnék, ha mást mondanék. Nem tudom elveszteni a hitet. Én nem hiszek, hanem tudok. Nem tudom elképzelni az életet Isten nélkül. Nagyon sok nagyon jó barátom ateista, akik pontosan tudják, hogy képtelen vagyok elhinni, hogy ők hitetlenek. A Jóisten fantasztikus. Nem szólal meg, de a kultúrát beléd ültette, kultúrteremtő ember lettél. Nem tudsz mit csinálni, benned rejtezik. A kultúra egy ajtó, amelyen a Jóisten beadja neked a kegyelmet. Amikor Vértesszőlőst ásta Vértes László, még az ásatás közepén lementem megnézni a munkálatokat. Háromszázezer évvel ezelőtt élt egy „pasas”, akit elneveztek Sámuelnek. Koponyájának csak egy részét találták meg, de az alkalmas volt arra, hogy rekonstruálják a képét. Még szembe is néztem vele. Megagyagosodott lábnyomában lépkedtem, így a mozgását is éreztem. Ott hevertek a különböző eszközök, és egy nagyon okosan felállított csapda. Megkérdeztem Vértestől, miért nevezik előembernek, hiszen mindent tudott. Azt válaszolta: akkor nevezünk mi ősrégészek embernek valakit, ha a leletek között találunk egy amulettet, mert az jelzi számunkra, hogy a szelleme működött, hogy önmagán kívülről látott magára, szellemi, nem megfogható segítséget kért. Ha egy átfúrt követ találunk a csontváz mellett, akkor azt mondjuk: ember. Sámuel, amint emberré lett, önmagától rájött, hogy van egy külső erő, akire rászorul. Ennél nagyobb bizonyíték nincs!
– Fia, Hidvégi Máté biokémikus, az Avemar feltalálója. Mit adott át neki a hitéből?
– Mátét megtanítottam az emberek szeretetére. Nagyon egyszerű szavakkal magyaráztam el neki: a szeretet azt jelenti, hogy jót teszünk a másiknak. A szeretet gyakorlati dolog, a szeretet irgalmasság. Érdekes, ahogyan az evangélista Máté leírja az utolsó ítéletet: jön a bíró, micsoda hercehurca! Összehív mindenkit, te pedig ott állsz, és azt mondod, Jézus Máriám, ezt mulasztottam el, azt tettem, és még rengeteg bűnöm van. Rettegsz, hogy Isten nem enged be az országába. Meglapulsz, mindenki megbújik, és akkor Ő megszólal, és azt mondja, na, gyertek ide a jobbomra. És ezt megindokolva felsorol olyan abszurd dolgokat, hogy enni adtál az éhezőknek, inni adtál a szomjazóknak, befogadtad az idegent, felruháztad a ruhátlant, meglátogattad a beteget. Ez Izajás könyvének első fejezetében is megtalálható, amikor azt mondja a Mindenható a választott népének, hogy ne gyertek ide, unlak bennetek, terhemre lettetek, nem akarom hallani a hangotokat, elfordulok tőletek, de ha védelmezitek az özvegyet, igazságot szolgáltattok az árváknak, segítetek az elnyomottnak, akkor gyertek, ha bűneitek vörösek is, fehérre moslak titeket! Erre tanítottam meg Mátét. Az Isten országába történő belépéshez szükséges egyetlen vízum alapja az irgalmasság, amely a gyűlölet ellentéte. Mert nem a szeretet, hanem az irgalmasság a gyűlölet ellentéte.
– Boldogok az irgalmasok, mert ők irgalmat nyernek.
– Sokszor gondolok arra: csak tudjak felmutatni majd egy szelet kenyeret! Páter Varga László jezsuita mesélte, hogy állandóan kereste a Gestapo. Amikor felcsengetett a szobájába a portás, kiosont. Az ostrom utolsó napjaiban ismét csengett a telefon, de ő úgy gondolta, lesz, ami lesz, ott marad. Belépett a szobájába a Gestapo parancsnoka, aki korábban Lengyelországban volt vezető tiszt. Páter Varga hellyel kínálta. A „vendége” leült, és nem szólt. Tudja, hogy elvesztették? – kérdezte a jezsuita. Tudom – válaszolta a német parancsnok. – Tudja, hogy magának nem sokára Isten előtt kell majd állni? – Tudom. – Volt ebben a vérengzésben egy valami, amit mentségül fel tud hozni? – Tudja, kérem, Lengyelországban egyszer késő este mentem haza. Hideg volt, és az utcán állt egy asszony a gyerekével. Odaszóltam a segédemnek, hogy adjon nekik kenyeret, italt, és öltöztesse fel őket.
Ez az ember milliókat gyilkoltatott meg, de páter Varga azt mondta neki: ha majd a Jóisten előtt áll, mesélje ezt el, és mondja meg neki, hogy páter Varga tisztelettel kéri, vegye ezt figyelembe. Annyira fontosak az ilyen abszurd helyzetek az ember életében! Lisieux-i Kis Szent Teréz így írt: ha a világ összes létező bűnét elkövettem volna – gyorsan hozzáteszi zárójelben: a Jóisten megvédett ettől, nem követtem el –, az annyi a megváltás izzó szeretetében, mikor egy égő fahasábra egyetlen csepp vizet öntünk. Én bátran merem hinni, hogy ebbe a ténybe belekapaszkodhatunk. Én olyan őrültségeket is gondolok, hogy hátha még a sátán is megtér. Jó lenne! Jób könyve úgy kezdődik, hogy Isten összehívja az angyalokat. S akkor közöttük még ott van a sátán. Hátha elérjük, hogy ő is megjavul. Nem vagyok hajlandó egyetlen teremtett lényt sem kizárni az üdvösségből.
– Gyakran használja a kifejezést: minden ember szakralitás.
– Sokat foglalkoztam bibliai jelképekkel, kerestem a nem bibliai előzményeket, ameddig vissza lehetett menni a múltba a régészet, a vallástudomány segítségével. Kutatásaim során jöttem rá, hogy kellett lennie a teremtéssel együtt egy kinyilatkoztatásnak, amit minden ember megkapott. Biztos, különben honnan tudtak volna az emberek az életfáról, a jó pásztorról a legősibb időktől kezdve? Ezért lett az első embernek amulettje. A teológiai szépséget a legszebben a Biblia fogalmazza meg: és akkor embert teremtett a saját képére. Ez azt jelenti, hogy nézek valakit, és tudom, Isten saját képmására teremtette őt. Mint engem. Mint téged. Gyönyörűséges egység ez! Az emberek közötti egyetlen igazi egység, a méltóság alapja, a teológiai szépség ez a „saját képére”. Ez jelenti a szakralitást. Minden ember szakralitását. Ebben vagyunk egyformák.
